Egyetlen sportág van a világon, ahol a meccs közben a lelátón elhangzik az a mondat, hogy „Hány cukorral parancsolja a teáját, Lord Gillingham?” Nem újdonság, furcsa hely Anglia, ahol tejet raknak a teába, darált vesével töltenek meg édes tésztát, a napsütéses órák számát pedig egyszerűbb percekben megadni. Úgyhogy meglepődni is felesleges azon, hogy az ország legősibb sportját makulátlan eleganciával kikent-kifent sportolók játsszák nyújtódeszkával a kezükben. Ahhoz, hogy lássuk, mi az a krikett, és mire jó, a legavatottabb szakértőt kértük fel: Török Gábor, a Magyar Krikett Szövetség elnöke volt segítségünkre a cikk elkészítésében.

A krikett a világ egyik legnépszerűbb csapatsportága, amely rendszeresen képes több százmillió nézőt a képernyő elé csábítani, sőt Angliában van rádióadó, amely semmi mást nem közvetít, csak krikettet. A krikett rendelkezik a legnagyobb sporttal foglalkozó honlappal a világon: www.cricinfo.com, és hogy még egy rekorddal csináljuk kedvet, Anglia nemrég lejátszott mérkőzése a Stanford All Stars ellen a csapatsportok történetének legnagyobb díjazással járó eseménye volt: a győztes csapat játékosainak fejenként egymillió amerikai dollár ütötte a markát.

A krikettnek több fajtája létezik, ezek közül a tévében leggyakrabban a legjobbak küzdelmét, azaz a hagyományos 5 napos (napi 7 óra kemény küzdelem, ebéd- és persze teaszünettel), tiszta fehér ruhában játszott Test Matchet láthatjuk (Test of Strength and Competency, azaz az erő és versenyképesség próbája). Ilyen meccset nem játszhat akármilyen jöttment társaság, hivatalos Test-mérkőzést csak a Nemzetközi Krikett Tanács (ICC) által kijelölt országok vívhatnak (ez az ún. „Test Status”). Jelenleg Test Statusszal rendelkező országok: Anglia, Ausztrália, India, Pakisztán, Új-Zéland, Banglades, Sri Lanka, Zimbabwe, Dél-Afrika és a Karib-tengeri szigetek válogatottja. Ebben a játéktípusban nem rendeznek világbajnokságot, az év folyamán a Testet játszó válogatottak meglátogatják egymást, és több mérkőzésből álló szériákban mérik össze tudásukat.

Csata a hamvakért – The Ashes

A legnagyobb presztízsű összecsapás résztvevői nem csillogó aranyérmekért vagy lábbal festett herendi porcelánkupáért csapnak össze, hanem egy urnányi hamuért. Az Anglia–Ausztrália mérkőzések története egészen 1882-ig nyúlik vissza, ekkor az ausztrálok 7 futással legyőzték otthonukban az angolokat. A vereség után valaki feladott egy hirdetést az újságban, hogy az angol krikett halott, és a hamvakat (=ashes) Ausztráliába viszik. 1882 telén, a visszavágón az angol csapat legyőzte saját földjén az ausztrálokat, emlékbe elégették a kapukat, és a hamvakat egy urnában hazavitték. 1882 tele óta a széria győztese vándorkupaként megkapja az urnát.  

Az ésszerű (és normálisan közvetíthető) hosszúságúra rövidített egynapos, kb. 8 órás One-Day International (Egynapos Nemzetközi Mérkőzés) és a nemrég megjelent 4 órás 20/20 (Twenty-twenty) bemutatkozásával a játék nemzetközi népszerűségének kibővítését célozzák, itt már villanyvilágítás, pompomlányok is, és szurkolók szurkolnak az udvariasan tapsikoló előkelőségek helyett. Ebben a formában már rendeznek világbajnokságot, a 4 évente esedékes esemény utolsó három kiadását Ausztrália nyerte. A sportot a világ összes létező éghajlatában játsszák, az ausztrál sivatagi hőmérséklettől a hűvös angol tavaszon át egészen a svájci St. Moritz-tavi jégkrikettig.

A krikett szabályrendszere kicsit emlékeztet a baseballéra, de aki figyelmesen átrágta magát utóbbiról szóló bejegyzésünkön, még ne hagyja abba az olvasást, mert egy kukkot sem fog érteni a játékból. A krikettben mindkét csapat 11 játékosból áll, az egyik csapat üt, a másik dob, aztán egyszer csak hirtelen helyet cserélnek, azaz a korábban védekező csapat nyújtódeszkát ragad, átmegy támadóba. Ez a csere csak egyszer történik meg egy mérkőzésen.

A dobócsapat mindegyik tagja fent van a pályán, ők a védők. A legfontosabb játékos a dobó, illetve a dobók, hiszen egy bowler csak hatot dobhat, utána (nem végleges) csere következik, azaz váltogatják egymást, míg a maradék 10 játékos szétszóródik a pályán, és zárt láncú videórendszerként pásztázza a labda lehetséges útvonalát, hogy aztán öltözékének teljesen ellentmondó vehemenciával vesse magukat utána.

A védők másik kulcsszereplője az ún. wicketkeeper, azaz a kapus, akin kesztyű van, és a pálcikákból felépített kapu mögött helyezkedik el. Az ő célja, hogy kiejtse az ütőjátékosokat, tehát pontot nem tud szerezni, a miértről és a hogyanról egy kicsit később lesz szó. Mielőtt azonban rátérnénk az ütőjátékosok fondorlatos tevékenységére, látnunk kell, hogy néz ki a pálya, azaz a pitch.

A krikettet ovális alakú, füves pályán játsszák, piros vagy fehér színű (163 grammos, 22,9 cm. átmérőjű) parafa és bőrből készült labdával. A pálya mérete nemzetközi mérkőzéseken is változó, átmérője 100-150 méter között lehet. A pálya közepén található az ún. pitch, amely 20,12 méter (22 yard) hosszú, 3,05 méter (10 láb) széles. A pitch egy kiszárított, nagyon rövidre lenyírt zöldes-barna füves terület, ahol a játék lényege, azaz a dobás és az ütés zajlik. A pitch furcsa talajviszonyainak magyarázata, hogy a fűnél keményebb talajon könnyebben és megbízhatóbban pattan a labda. A három, egymás mellett szorosan elhelyezkedő, 70 cm hosszú fadarab jelenti a kaput (wicket). A pitch mindkét oldalának közepén található egy-egy kapu. A dobó az egyik kapu vonalától zúdítja az armageddon ígéretét hozó istennyilákat a másik kapuig, méghozzá úgy, hogy lepattintja a földre a labdát, ahol az egyik ütőjátékos furcsa pózban, kezében a nyújtódeszkával készül, hogy megvédje a wicket felé száguldó labdától kapuját, azaz a lehető legmesszebbre üsse.

Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a másik kapunál (annál, amelyiktől a dobó hajítja a labdát) is van egy ütőjátékos – lásd a fenti videó nyitóképét. Az ütőcsapat játékosai páronként ütnek, az egyik ütőnek dobják a labdát, a másik felkészül a futásra, amely a pitch egyik végétől a másikig tart. Ha az ütő szerencsével jár, és az alattomosan megcsavart labdát sikerül elütnie, még nem ért el semmit a világon, a pontszerzéshez futnia kell, és nemcsak neki, hanem a társának is. Amint a labda elhagyja a böllérdeszkát, a két játékos – a párhuzamos közlekedés szabályait betartva – megindul egymás kapuja felé, ha sikerül helyet cserélniük, mielőtt a védők visszajuttatnák a labdát, máris egy pontot szereztek. Ha az ütés igazán jó helyre megy, vagy a védők bénáznak, természetesen szerezhetnek több pontot is, ameddig szaladgálnak a két kapu között, folyamatosan kattog a pénztárgép. Kétféle ütés is létezik, amikor meg sem kell moccanniuk, mégis pontot szereznek. Az egyik, ha a pálya széléig gurul a labda, ezért négy pont jár, a másik pedig, ha úgy hagyja el a pálya területét, hogy le sem esik közben, amiért hat pontot adnak. Az utolsó taglalt pontszerzési lehetőséghez nem kell megszakadniuk: ha a dobó rosszat dob (mondjuk széleset), azért is pont jár, szám szerint egy.

A védők célja, hogy ebben megakadályozzák a támadókat. A 11 támadó közül egyszerre kettő van a pályán, ők meghatározott sorrendben követik egymást, ha a védők kiejtenek egyet, jön a következő, és ez egészen addig megy, míg a 11., utolsó ütő párját ki nem ejtik, akkor már nem tudnak több pontot szerezni, és helycsere következik. Egy ütő kiejtésének legegyszerűbb módja, ha a védők az elütött labdát a levegőben elkapják. A baseballból is ismert szabály a krikettben annyival látványosabb, hogy nincs kesztyű a játékosokon, így a párducvetődések közben kivitelezett puszta kezes elkapások láttán teljesen jogosan tör fel az önkéntelen ováció.

A két kapu között futkározó ütőjátékosok kiejthetők úgy is, hogy az éppen úton lévő játékosnál előbb juttatják vissza a labdát a wickethez, ekkor a kapus nevével (wicketkeeper) tökéletesen ellentétes cselekedetet végrehajtva lerombolhatja a kaput. És ha már kapurombolás: ha az ütőt megtréfálja a dobó furfangosan felpördülő dobása, és a labda utat talál az ütő mellett a kapuig, a batsman azonnal kiesik. A pórul járt ütőjátékos többet nem térhet vissza a pályára, jön helyette a következő, és így sorban egészen addig, míg el nem fogynak, azaz az utolsónak már nem marad párja, akivel futhat.

A mérkőzés elején a csapatok pénzfeldobással döntik el, ki kezd ütéssel, ki védekezéssel. A játék során elképzelhető, hogy egy ütőjátékos órákon át aszalja magát a napon, és közben vidoran püföli a nézőtérre a labdákat, de kieshet rögtön az első dobásból is, így a baseballhoz hasonlóan nincs időlimit (a Testet kivéve), a krikettben is kiesőkre játszanak.

A krikett Magyarországon

Itthon idén már a bajnokság harmadik évada veszi kezdetét. Az angol, ausztrál, indiai, pakisztáni nemzetiségűek mellett egyre több magyar játssza a sportágat, a Dunamenti Kenguruk csapata például kizárólag magyar nemzetiségű játékosokból áll, és a 8 csapat közül tavaly az 5. helyen fejezte be a szezont.

Van férfi és női válogatott is, amelyek az elmúlt években számos nemzetközi tornán szerepeltek. Érdemes megismerkedni a Magyarországon egzotikusnak számító sportággal: egy leegyszerűsített játékhoz nincs szükség túl sok felszerelésre, felépített játéktérre; a krikettet akár a Városligetben is kipróbálhatjuk. A játék során új labdakezelési technikák elsajátítása mellett olyan izomzati fejlődést lehet elérni, mint a konditeremben, valamint olyan állóképességre lehet szert tenni, mint a rendszeres futással. Emellett persze nagyon szórakoztató is a csapatjáték, és igen komoly szellemi erőpróba, mert a taktikázás az állandó koncentráció és pszichikai hadviselés is mind-mind szükséges az eredményes játékhoz.

Néhány hasznos link: A szövetség honlapja, a Dunamenti Kenguruk oldala, Wikipedia, Mindent a krikettről egy helyen, A szex és a krikett szégyenletes találkozása.