A kanadai embert úgy kell elképzelni, hogy nagydarab, kockás ing van rajta, az egyik kezében valami favágásra használatos eszközt, a másikban meg hokiütőt szorongatva bömböli az Oh, Canadát. Helyi sört iszik (amit az ország keleti felében Bleue-nek, a többiben meg Blue-nak hívnak), és vadul tömi magába a poutine-t. Ha nyer a csapata, boldog, ha kikap, szomorú, ha a halálos áldozatok száma mérkőzésenként eléri a minimálisnak mondható ötöt, elégedett. De mi van akkor, ha éppen megérdemelt pihenőjüket töltik a jégkorongozók? Előfordulhat, hogy Kanadában ne lehessen iszonyúan agresszív, végletekig férfias sportmeccseket nézni csak azért, mert elolvadt a jég? Nem, nem fordulhat. Mert amikor nincs hideg, akkor kezdődik a lacrosse-szezon.

Hangozzék bármilyen furcsán, könnyen lehet, hogy a lacrosse (avagy röviden: lax) az egyik legrégebb óta játszott csapatjáték. A Kolombusz előtti időkből meglehetősen keveset tudunk az amerikai indiánokról, mindenesetre a legbátrabb történészek valahova az 1100-as évekre teszik a játék kialakulását, amely bár fontos változásokon ment keresztül (lettek például szabályai), lényegét tekintve ugyanaz. Az első lacrosse-meccseket komplett indián törzsek játszották egymás ellen, nem ritkán 1000 résztvevővel, a pálya pedig gyakran több mérföld hosszú volt, így a meccsek is napokig tartottak. A cherokee indiánok da-nah-wah'uwsdinak, azaz a háború kistestvérének nevezték a meccseket, és úgy tartották, remek harci gyakorlat ez, amellett, hogy vallási jelentőséggel is bírt.

Képzeljük magunk elé, ahogy két ezerfős, harci díszben pompázó indiáncsapat áll egymással szemben, hogy a kezükben tartott hálós végű bot segítségével a másik kapujába juttassanak egy rendszerint szarvasbőrből készült labdát. Mivel csak egy labda volt a pályán, nagyjából elképzelhetjük, mivel foglalatoskodott a játék sűrűjébe csak elvétve kerülő harcos: valószínűleg ellenfelét vágta a kezében tartott eszközzel. Könnyen lehet, hogy ez utóbbi volt az a motívum, amely miatt a játék villámsebesen eresztett gyökeret Kanadában, és nemcsak őshazájának tekinthetjük, de leglelkesebb művelőit is itt kell keresnünk. Blaszfémia, vagy sem, többen egészen odáig mennek, hogy a lacrosse-t nevezik meg a jégkorong őseként is. Első feladat: keressük meg a képen a labdát.

Jean de Brébeuf jezsuita szerzetes azért érkezett az Újvilágba 1636-ban, hogy az Úr ösvényére terelje a helyi nyáj pogány ifjait. Az indiánok között utazgatva valószínűleg ő volt az első európai, aki szemtanúja volt egy da-nah-wah'uwsd-mérkőzésnek, ezáltal abban a kiváltságban részesült, hogy ő nevezhette el a játékot (ha tudatában van ennek, valószínűleg Brébeuf-labdaként, vagy Jean-ballként ismerjük meg). Az egyik elmélet szerint a Franciaországban népszerű le jeu de la crosse (egyfajta gyeplabda) miatt adta neki ezt a nevet, de lássuk be, a másik változat sokkal jobban hangzik: a szerzetes az ütők püspöki pálcához (la crossier) való hasonlatossága miatt keresztelte a játékot lacrosse-nak.

Sportolni jó, labdázni még jobb, közben vérző sebeket ejteni külön pompás szórakozás, így 1856-ban a beszédes nevű George William Beers úgy határozott, megalapítja az első laxklubot. A Montreal Lacrosse Club életre hívása mellett Beers volt az, aki két évvel később először írta le a játék szabályait. A lax 1904-ben és 1908-ban olimpiai sport volt (vajon ki nyerhette mindkétszer?), majd 1928-ban, 32-ben és 48-ban bemutató sportként szerepelt a játékok programjában.

Terjengős bevezetésünk után ismerkedjünk meg a játékkal, ami pont olyan izgalmas, mint amilyennek első pillanatra látszik. Ha nem is olyan gyors, mint a hoki, azért itt sem alszik meg a vér egyik játékos szájában sem, ráadásul a sebesség csökkenéséért cserébe sokkal több gól születik, mint a jégkorongban. Keménységben valahol ugyanott jár a két sport, a lacrosse-ban sem ritkaság, hogy a tesztosztero-ntúltengés tettlegességbe torkolló nézetkülönbségeket szül a játékosok között, akik ezt a jégkorongból megismert módon rendezik, csak itt nincs rajtuk annyi felesleges gönc, ami akadályozza a vidám pofozkodást. Megdöbbenve hallottuk, hogy míg a teremben a bírók hagyják, hogy a két játékos rendezze a nézeteltérést, addig kint (füvön) azonnal szétválasztják őket. Ezt csak azért mondtuk el, mert kétféle lacrosse-ról fogunk beszélni.

Field lacrosse

A field lacrosse a játéknak az a fajtája, amit kint játszanak a szabadban. Kicsit többen, mint a bentit, és kicsit nagyobb pályán, de aki ismeri az egyik szabályait, nem jön zavarba a másiktól sem. Lényeges különbségek mégis vannak. Itt is az ellenfél kapujába kell juttatni a labdát a lepkefogó hálóra hajazó eszköz segítségével. Ebben természetesen a védelem akadályozhatja meg a csatárt, és a hátvédek mindent meg is tesznek, hogy a támadónak az élettől is elmenjen a kedve, ne csak a gólszerzéstől. Szabad vele ütközni – többször utalni fogunk a jégkorong szabályrendszerére, ami több hasonlóságot mutat a lacrosse-szal –, a fizikai kontaktus nemcsak gyakori része a játéknak, de szinte kötelező eleme is. A kinti pálya 100 méter hosszú és 55 méter széles, tagolása emlékeztet a jégkorongéra, és itt is komoly a vonalak jelentősége.

A lacrosse-csapatot egy kapus,s 3-3 védő, középpályás és csatár alkotja. A vonalak szerepe, hogy a lacrosse-ban is létező lest beinthesse a bíró, ráadásul itt mindjárt kiállítás is jár érte. Offside az, amikor a pálya védő-, illetve támadórészén egyszerre több mint 6 játékos tartózkodik, tehát arra kell figyelni, hogy ha Roberto Carlos felvágtat az ellenfél kapuja elé a balszélen, akkor egy középpályás visszahúzódjon a helyére. Ez egyébként nem jellemző, a középpályásokat (akik szabadon mozoghatnak a pályán) kivéve jellemzően mindenki a kaptafájánál marad: a támadó támad, a védő védekezik. A szabály áthágásáért 30 másodperces büntetés jár, egy jobbcsapott-balegyenes kombináció beviteléért pedig öt perc, tehát érdemes mérlegelni. További hasonlóság, hogy a lacrosse-ban is van kisles, azaz a kapu előtti zónába (crease) nem teheti be a lábát támadó. Ha a kapus megszerezte a labdát, négy másodperce van, hogy játékba hozza, esetleg a crease-ből kilépve maga is mezőnyjátékossá váljon, azaz elveszítse mindenféle kapust megillető védettségét. Mivel a kapus az egyetlen játékos, aki a crease-en belül birtokolhatja a labdát, vissza már nem mehet, muszáj megjátszania.

Következzék néhány teljesen lényegtelen számadat. A játékosoknál látható sporteszköz, a crosse háromféle méretben készül: a középpályások és a csatárok botja cirka 1 méter (40-42 inch) hosszú, a védőké és egy kiválasztott középpályásé – a csapatban összesen négy long pole használható, cseréknél figyelni kell erre is – jóval hosszabb, mintegy 180 cm. A fején lévő kosár átmérője mind a short, mind a long crosse esetében 17 cm. A harmadik fajta természetesen a kapusé, mely akár 1,8 méter hosszú is lehet, és a feje is sokkal nagyobb: 38 cm. A kapus feje is sokkal nagyobb, mert rajta nem sima sisak van, hanem a hokikapusok által is használt maszk. Szüksége van rá, a labda meglehetősen kicsi, de tömör, úgyhogy alaposan meg lehet küldeni. Nem ritkák a baseball-labda sebességét is elérő, 160 km/órás lövések – itt utalnánk vissza arra, hogy a hasonló labdajátékok között a lacrosse az egyik legtöbb gólt hozó sport. Nézegessünk néhány szépet.

Friss történés a lacrosse háza táján, hogy az ütő kosarának méretét szabályzatban csökkentette 2009-től a szövetség, kiváltva ezzel a sportszergyártók éktelen haragját. A kosár (head) mérete eddig akkor volt szabályosnak tekinthető, ha a labda nem tűnt el a pereme mögött, azaz pont egy labdányi mélységűnek kellett lennie, most még ennél is kisebb lesz. A játék jelenlegi szabályai között találunk olyat is, amelyet nem az irokézek vezettek be, ilyen például a hatvan másodperces támadóidő, vagy a bizonyos távolságon kívülről szerzett gól, amely kettőt ér.

A négy 15 perces negyed mérése futóóra alapján történik, a játékvezető megállíthatja az órát, ha sérülés történik, vagy legyen szíves! távolságra gurul el a labda. Van még egy szabály, amelyet azért vezettek be, hogy a játék pörgős ritmusát fenntartsák, ez az úgynevezett stalling. Aki látott már olasz futballhátvédeket 1-0-s előnyben a kapujuk előtt passzolgatni, az tudja, mit jelent a játék késleltetése. Ezt a lacrosse-ban büntetik, méghozzá azzal, hogy az ellenfél területére parancsolják a labdát birtokló csapatot, ahol a túlerővel szemben kénytelenek megtartani a labdát, és lövőhelyzetbe kerülni.

A játék bulival (face-off) kezdődik, ezt itt egy kicsit másképp kell elképzelni, mint a jégkorongban, inkább a kötélhúzásra emlékeztet. A két játékos a középvonalra párhuzamosan a földre rakja az ütőjét, és a kosárral megpróbálja megszerezni a középpontra tett labdát. A dolog annyira speciális, hogy nem ritkák az olyan játékosok, akiket szinte csak erre tartanak – a buli után irány a kispad. Ezt így kell elképzelni.

A buli után jön az igazi buli. A támadók megrohanják az ellenfél térfelét, és igyekeznek olyan helyzetbe kerülni, ahonnan a kapura ágyúzhatnak, a hosszú bottal rendelkező védőjátékosok pedig megkísérlik egyrészt megakadályozni őket ebben, másrészt minden pillanatban tudatosítják bennük, hogy a lacrosse változott ugyan az irokézek óta, de még mindig nem pirospozsgás angyalkák rózsaszín talpacskáitól verődik fel a műpor a műfűről. A lacrosse ízig-vérig kontaktsport, akinél pedig a labda van, az ritkán adja oda csak azért, mert szépen kérik. Meg kell szerezni tőle, ehhez az alábbi lehetőségek állnak a védők rendelkezésére:

1. Stick-check – mivel a labdát birtokló játékos a botja tetején lévő kosárban tartja a labdát, a legegyszerűbb módszer, hogy a saját botunkkal addig ütlegeljük az ellenfél szerszámát, míg ki nem ejti azt. Kicsit rendezzük át, illetve rövidítsük le ezt a mondatot, hogy lássuk a szerelés egy másik módját: a saját botunkkal addig ütlegeljük az ellenfelünket, míg ki nem ejti a labdát. A bottal teljesen szabályos a másik kezét püfölni, ez azonban senkinek ne vegye el a kedvét a játéktól, mindenféle protektorok tompítják az ütések erejét. (Ennek ellenére a megkérdezett lacrosse-játékosok állítják: fáj.)

2. Bodycheck – egy elitkörben játszó jégkorong-válogatottal rendelkező országban ezt a szót senkinek nem kell magyarázni. Az ütközésekkel kapcsolatban annyi a megkötés, hogy nem szabad hátulról érkezni, és csak a torzót ér támadni (az ijesztő szó csak a vállak és a derék közötti rész neve), azt viszont szinte kötelező. A védők feladata tulajdonképpen ebben merül ki, hiszen alabárd-hosszúságú botjukkal a labdakezelés nem erős oldaluk, igyekeznek is gyorsan megszabadulni a játékszertől, amit az elpusztított ellenféltől szereztek meg. Volt egy olyan szabály, hogy támadni csak a labdát felhozó játékost ér, ez annyiban változott, hogy a labda 3 méteres körzetében tartózkodókat lehet legálisan felboncolni.

Box Lacrosse

Hallottunk már olyanról, hogy egy sport gazdasági okokból kerül a megszűnés szélére. Az öttusa devalválódása, a vízilabda folyamatos küzdelme a fennmaradásért mind annak köszönhető, hogy nehezen közvetíthető, kevésbé látványos sportokról beszélünk, a gazdasági kérdésekben pedig ritkán döntenek érzelmek. Tudunk azonban ellenpéldával is szolgálni, a box lacrosse ugyanis gazdasági megfontolásoknak köszönhetően kezdte meg világ- (de legalábbis kontinens-) hódító útját. A jégkorongszezon után hónapokig üresen tátongó csarnokok benépesítésére a gyepen folyó vidám játékot parancsolták tető alá, és csak egy kicsit kellett módosítani a szabályain ahhoz, hogy megmaradjon a játék lényege, mégis egy kicsit jobban hasonlítson a jégkorongra, mint a szabadtéri változat.

Az első hasonlóság mindjárt az, hogy a box lacrosse-t jégkorongpályán játsszák, 3 húszperces harmadra tagolt játékidejét tiszta időben mérik, és csak eggyel vannak többen, mint a hokicsapatban. A hat mezőnyjátékos a box lacrosse-ban szabadon nyargalhat a pálya minden szegletében (ha lenne neki olyan), a játék sebességéről pedig elég annyit elmondanunk, hogy 20-nál is többen alkotnak egy csapatot, azaz nagyjából másfél percenként csere van. Addig viszont mindenki fut, passzol, lő, ütközik és verekszik, míg csak szusz van benne.

A szabálytalanságokat nagyjából ugyanúgy kell elképzelnünk, mint a field lacrosse-ban (és a jégkorongban), de bent a hokis szabályok érvényesülnek: kétperces a kisbüntetés, ötperces a nagy, amit általában a sérülésveszélyes megmozdulásokért osztanak ki. Meg a verekedésért, de ahogy korábban is említettük, itt csak akkor lépnek közbe a bírók, ha az egyik fél padlót fog.

Akár kint, akár bent játsszák, a lax gyors, kőkekemény, izgalmas játék, ami csak első pillantásra tűnik kicsit furcsának. Ki kell próbálni, és művelői szerint azonnal rabul ejti a kontaktsportok kedvelőit.

(A Sportiskola köszöni Sződy Ferenc és Urbán Dávid – Budapest Blax – segítségét a bejegyzés elkészítésében. Az első magyar laxcsapat honlapja a linken elérhető, szeretettel várnak mindenkit, aki kedvet érez a játék kipróbálásához.)