Sokaknak valószínűleg feldolgozhatatlan lesz az alábbi kijelentés, de vannak olyan futballrajongók, akiknek az Inter játéka pont olyan katartikus gyönyört tud okozni, mint mondjuk a Barcelonáé a szurkolók százezreinek. És nem csak az Inter-szurkolók között, mert az valahol, érthető, hogy a kontinenst végigarató csapat szurkolói akkor is boldogok lennének, ha Militóé lett volna a meccs egyetlen kapura lövése.

Az olasz futball a felületes szemlélőnek végeláthatatlan bekkelés, néha egy-egy gusztustalan taktikai faulttal, és kedvező eredmény esetén nagy gyakorisággal előbukkanó fetrengéssel. Megfordítva viszont: a calcio a győzelemért a lehető legegyszerűbb eszközökkel mindent bevető harctéri diszciplína, ami annyiból feltétlenül emlékeztet a spártai falanxra, hogy kulcsfontosságú a társ kisegítésének szerepe. És ők sem ejtenek foglyokat.

Ez nyilvánvalóan kevésbé látványos, mint Messi rágyorsítása a felborításra váró bábukra, vagy Ronaldo 10/sec sebességű biciklicselei, ez azonban Olaszországban a kutyát nem érdekli. Látnivaló akad máshol bőven, futballmeccsre viszont nyerni megy az ember. Vagy pontot szerezni. Minden más kudarc.

Amit az Inter ebben a BL-sorozatban csinált, azzal valószínűleg kevés rajongót szerzett magának. Viszont úgy nyerte meg a legnagyobb presztízsű európai kupát, hogy az egyenes kieséses szakaszban alig kellett izgulniuk a szurkolóknak.

Alberto Milito Diego (balra), Wesley Sneijder (jobbra) és Jose Mourinho (a háttérben) a labdát bűvölik (Fotó: Javier Soriano)

A Chelsea és a CSZKA nyikkanni sem tudott az Inter szorításában, a Barcelona is csak vergődött, bár nagyon kevés hiányzott, hogy ugyanúgy továbbmenjen, mint tavaly a londoniak ellen. Egyik párharcban sem mondhatta senki, hogy az Inter ne érdemelte volna meg a két meccs alapján a továbbjutást, hiszen jobbára mindenhol az történt, amit ők akartak: Hozzátok a labdát, srácok! Eddig.

Érthető, hogy sokan gyűlölködnek, hiszen hagyományos értelmében valóban nem volt látványos a BL-döntő, de fogjuk meg a pozitív oldalát: legalább nem két olasz csapat volt bent, mint a Milan-Juventus futballhorror idején, 2003-ban.

Viszont egy gondolat erejéig talán mégis érdemes méltatni az Intert, hiszen amit csinált, azt nagyon nehéz ennél jobban.

Mennyi gyakorlás, drillezés, szájbarágás kellett ahhoz, hogy a korábban önveszélyes Lucio, a Real Madridtól elüldözött Cambiasso és Samuel olyan precízen zárjon, ahogy azt tették az idei BL-szezonban? És ahhoz, hogy a vércenter Eto'óból olyan szélső legyen, aki ha kell, a hátvédet kisegítve szerel a saját tizenhatosánál? Mennyi munkája van az Internek abban, hogy a világ legjobban támadó csapatát 60 percen át 10 emberrel teljesen kinyírja?

És persze a legfontosabb: Jose Mourinho miután Olaszországba érkezése után sikertelenül próbálkozott az Angliából importált 4-3-3-as rendszerrel, idén újra nekifutott.

A tavalyi lufik (Quaresma, Mancini) után idén keveset kockáztatott, egy év alatt tanult annyit a Serie A-ban, hogy megalkossa azt, amit nem lehet másnak nevezni, csak a XXI. század catenacciójának: ugyanazzal a csapattal képes nyomás alatt tartani az ellenfelét, de bármikor élő falként zár vissza a saját térfelére.

Hogy ezt csak kevesen látják szépnek? Mindegy, a többieknek ott van Milánóban a Dóm látnivalónak. Csak 40 ezer ünneplő Inter-szurkoló foglalja el a teret.