Az nem is lehet kérdés, hogy a 2009-es futballévben minden a Barcelonáról szólt, hiszen valamennyi sorozatot megnyert, amiben elindult. Ahhoz viszont, hogy kijelenthessük, ez a mostani Barca minden idők legjobb csapata, még ülepednie kell a hat trófeának, a mindenféle választáson taroló Lionel Messi, és az Eb-győztes spanyol válogatott gerincét adó játékosok elképesztő teljesítményének.

A katalánok Spanyolország, Európa, majd a világ legjobbjai lettek idén, egyetlen sorozatban sem tudta megállítani őket senki. Olyan dolgot vittek véghez, amit korábban soha senki, objektíven nézve kijelenthetjük, a Barcelona a világ legjobb csapata. És nem csak 2009-ben, hiszen a rendkívül sűrű európai élmezőnyben érték el azt, ami másnak nem sikerült.

Ott volt a 90-es évek közepének Ajaxa, amely a megnyert trófeákban nem lehet versenytársa a Barcának, de a hollandok dominanciája, és játékuk szépsége hasonló volt a katalánokéhoz. Volt még egy Arsenal, amely veretlenül nyert angol bajnokságot, a csúcson levő Thierry Henry és Denis Bergkamp (valószínűleg a legjobb játékos, aki soha nem kapott Aranylabdát) játékától ugyanúgy dalra fakadt a labda, de egyik csapat sem állja az összehasonlítást a Barcelonával.

Ez a Barcelona ugyanis hibátlan. Kiemelkedik a mezőnyből, olyan stílust képvisel, ami ellen csak hasonló játékkal lehetne eredményesen harcolni, de azt senki nem tudja olyan magas szinten megvalósítani, amivel legyőzhetné Guardioláékat. A Barca közelebb van a tökéletességhez, mint bármi más, amit a futballpályán az utóbbi évtizedekben láthattunk.

A Bajnokok Ligája döntője igazából az elődöntő volt, a Chelsea elleni meccs pedig hatalmas felkiáltójelet tett a fenti kijelentés mögé. A londoniak egy zseniális edzővel, a taktikájához tökéletes kerettel az egyetlen csapat voltak, amely legyőzte a Barcelonát. Mert legyőzte, ezt kár vitatni. Nem szépen, mert úgy nem lehet, hanem az egyetlen lehetőségét megragadva. Mégsem érte el a célját, csak nagyon közel került hozzá.

Az ordas közhely helyett - miszerint a jó csapatnak van szerencséje - inkább az jutott az ember eszébe a katalánok számos idei utolsó pillanatos fordításánál, hogy ha egy csapatban olyan mértékben koncentrálódik a zsenialitás, mint a Barcelonában, azt gyakorlatilag lehetetlen legyőzni. Ha egyet kell villanni a győzelemhez, akkor lehet, hogy többször nem villannak, de egyszer biztosan.

Nehéz megfogalmazni, hogyan lehetséges, hogy szinte ugyanaz a keret, ami Frank Rijkaard alatt csikorgott, Guardiola érkezésével új alapokra helyezte a labdarúgást, pedig Pep valószínűleg nincs a világ 20 legfelkészültebb edzője között. A siker titka, hogy ő pont az, akire ennek a csapatnak szüksége van. Ide ugyanis nem szakember kell, mert a Barcelona akkor is tudja azt a játékot, amivel bárkit legyőz, ha az ificsapat edzője ül a padon.

Guardiola valahogy mégis kihozta a csapatból, amit Rijkaard nem tudott. Talán nem épített, hanem hagyta épülni, és ezzel olyan futballélménnyel ajándékozta meg a szurkolókat, amilyennel csak a korszakos nagy csapatok tudják. Mert azt – annak ellenére, hogy lehetetlen kiszámítani, meddig tart a katalánok vitathatatlan dominanciája – már most elmondhatja magáról, hogy korszakalkotó csapata van.

Talán az év legszebb jelenete volt, amikor az egyébként igen alacsony presztízsű klubvilágbajnokság döntője után Pep Guardiola a pálya közepén zokogva vette tudomásul, hogy olyan futballtörténelmi évet zárt, amit jó eséllyel nagyon sokáig nem tud utána csinálni senki. 2009 a Barcelonáról, és a futball szépségébe vetett hitét visszanyerő szurkolókról szólt.