A negyvenéves futballkapus múlt ősszel szinte hetente csinált valami hülyeséget, hol vicceset hibázott, hol a labdaszedő szívatta, hol a pályán vizelt, de a keddi Stuttgart-Barcelona BL-nyolcaddöntőn bemutatott produkciója mindent visz.

Alessandro Del Piero futballpályán elért érdemeinek felsorolásába felesleges belekezdenünk, az Aranyfiú nem csak a Juventus, de az olasz labdarúgás történetében is komoly szerepet vállalt. Nem nőügyeivel, autóival, botrányaival hívta fel magára a figyelmet, hanem például azzal, hogy amikor csapatát a Serie B-be zavarták a Calciopoli után, kijelentette: a játékosok jönnek-mennek, a férfiak maradnak. És maradt, az egy év után azonnal visszajutó csapatban gólkirály lett a másodosztályban.

Az angol és az olasz klubok soha nem rajongtak egymásért, de 1985 óta a Juventus és a Liverpool szurkolói közötti gyűlölködés minden képzeletet felülmúl, idei sorsuk mégis összefonódik. A két komoly múltú óriásklub természetesen azzal a reménnyel kezdte az évet, hogy mind a BL-ben, mind a bajnokságban megpróbál a legjobb lenni, de a szezon felére eljutottak oda, hogy előbbire semmi, utóbbira minimális esélyük maradt csak. Az Európa Ligában csak azért nem esélyes, hogy összefutnak, mert ahhoz legalább egy kört menniük kellene.

A Liverpool FC kemény magját tömörítő The Kop-nak, azaz a kapu mögötti béközépnek elege lett a szerinte folyamatosan hazudozó, Rafa Benitez munkáját ellehetetlenítő amerikai tulajdonosokból: állítólag a Reading elleni, szerda esti FA-kupa-meccsen a szünetben egységesen kivonul a stadionból.

”2010-től leesik az állunk” – mondta Bernie Ecclestone, amikor biztossá vált Michael Schumacher visszatérése a Forma-1-be. A fiatalok nagy öreg elleni csatája biztosan az év hosszú fénypontja lesz: a már 41 éves, hétszeres exbajnok újra befutna, riválisainak a legnagyobb dicsőség lenne őt legyőzni.

Az nem is lehet kérdés, hogy a 2009-es futballévben minden a Barcelonáról szólt, hiszen valamennyi sorozatot megnyert, amiben elindult. Ahhoz viszont, hogy kijelenthessük, ez a mostani Barca minden idők legjobb csapata, még ülepednie kell a hat trófeának, a mindenféle választáson taroló Lionel Messi, és az Eb-győztes spanyol válogatott gerincét adó játékosok elképesztő teljesítményének.

Egy kicsit próbáljunk meg elszakadni a kizárólag érmekben gondolkodó, az első 4-5 helyen kívül mindent kudarcként értékelő magyarkodástól, amikor a magyar női kézilabda-válogatott kínai világbajnokságon nyújtott teljesítményét értékeljük. Függetlenül attól, hogy a 9., vagy a 10. helyen végzünk, ennek ugyanis csak annyi tétje van, hogy elmondhatjuk-e helyosztó után: a középdöntők utáni szakaszt veretlenül zárta Mátéfi Eszter csapata.

Lassan egy hónapja, hogy kirobbant az európai futballra kiterjedő fogadásicsalás-botrány, amely Magyarországot is érinti, mégsem tudunk gyakorlatilag semmi biztosat. A bochumi ügyészek ugyan elárulták, hogy tizenhárom magyar NB I.-es meccs gyanús, de azt már senki nem mondta meg, mikor és kik csaltak, arról sem tudtunk meg többet, hogy az UEFA milyen bizonyítékok alapján gyanúsítja bundával a Bp. Honvédot és  nincs pontosabb információ azzal kapcsolatban sem, mit jelent az, hogy két idei hazai bajnokin bejelzett a fogadási figyelőrendszer.

A labdarúgást irányító nemzetközi szervezetek még mindig két kézzel kapaszkodnak az eredményekbe nyúlás szabadságát biztosító egyetlen megmaradt eszközhöz, a játékvezetőkhöz. Az Henry-ügy minden eddiginél jobban felszínre hozta a problémát, ráadásul mivel a téves ítélet az íreket sújtotta a franciákkal szemben, újra elhangzottak olyan vélemények, hogy a háttérből manipulálják az eseményeket.

Nincs évek óta gondosan őrizgetett listám, amin komplett bűnszervezetek névsora szerepel, és őszintén szólva a magyar futball eseményeit sem követem már egy ideje. A bundabotrány sem lépte volna át az ingerküszöbömet magában, azt gondoltam, a futballunkkal kapcsolatban nem sok minden lep már meg. Egészen addig, míg kiderült, hogy válogatott meccsekről is szó van, ez pedig már innentől egy másik történet.

Hibázni, szabálytalankodni lehet, megszokott dolog futballmecseken. Nem szeretjük, de elfér, belefér. Utána cinikusan sajnálkozni, a történet felét elhallgatva mentegetőzni viszont gerinctelen, megvetendő dolog.

Mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másiké.

„Már korábban is sokszor elmondtam: a magyarok sokkal többet várnak a válogatottjuktól, mint amit az képes lehet elérni. Nézzék meg, milyen játékosokból áll össze a csapat, és kikkel kell játszaniuk: nekünk a mai napig rengeteg gondot okoz, hogy sok játékosunk nem játszik folyamatosan, ha pedig igen, akkor gyengébb csapatokban, akár nem is az első osztályban.” (Erwin Koeman, Magyarország szövetségi kapitánya)

Szinte tegnap volt, amikor március végén Ausztráliában a Ross Brawn-Jenson Button-Rubens Barrichello hármas lesöpörte a nagymenő Ferrarit és McLarent, a Brawn GP megnyerte első versenyét, majd három hónapon keresztül megsemmisítette a teljes F1-mezőnyt.

Augusztus végén a selejtezőcsoport második helyén álló magyar válogatott szövetségi kapitányának szerződését két és fél évvel meghosszabbította az MLSZ, azaz az Eb-selejtezősorozat végéig biztosan Erwin Koeman lesz a válogatott kapitánya. Illetve nem olyan biztos, mert közben lesz egy kormányváltás, és a visszatérő politikus már közölte, egyáltalán nem tetszik, neki, amit a holland művel.

Manny Pacquiao életét és munkásságát 2003 óta figyelem töretlen és egyre növekvő lelkesedéssel. A Fülöp-szigeteki fiatalember annak az évnek a novemberében ütötte ki Marco Antonio Barrerát. A mexikói ma már nem számít istennek, de akkor a csúcson volt. Először is 2001-ben lezárta a zseniális Naseem Hamed veretlenségét, majd elintézte Erik Moralest és Johnny Tapiát. Pacquiaóval nem bírt.

Amikor szombat este a Fradi-Diósgyőr-meccs 65. percében Sulyok játékvezető kilenc év után először fújt le rendbontás miatt idő előtt magyar bajnokit, úgy tűnt, a kieső helyek felé sodródó Ferencvárosnak rosszabbkor nem is jöhetett volna a botrány és az azt követő büntetés. Pedig.

Az 1985-86-os angol futballidényben volt jónéhány olyan meccs, aminek góljait csak a stadionok közönsége láthatta. A tévécsatornák ekkor éppen az FA-vel, az angol szövetséggel vitatkoztak a közvetítési jogok után fizetendő összegen, az idény első feléből nem közvetítettek meccseket. Így volt ez egy novemberi Ligakupa-meccsen is (akkor még Milk Cup, azaz Tejkupa néven volt ismeretes) amit a Liverpool 2-1-re nyert meg az ősi rivális Manchester Uited ellen, egy olyan góllal, amiről legedákat meséltek a szerencsés szemtanúk.

Miközben fiaink a dán válogatott ellen küzdöttek derekasan, úgy éreztem magam, mint az egyszeri nyugdíjas, aki nagyokat sóhajtva emlegeti a háromhatvanas kenyeret meg a tizennyolc forintos Marlborót, hogy bezzeg akkor még milyen jó volt, Kádár apánk meg hasonlók. Azért jutott ez eszembe, mert a mai dán válogatottat elnézve felderengett előttem a nyolcvanas évek dán válogatottja, az, amiben olyan játékosok szerepeltek, mint Laudrup, a mostani szövetségi kapitány Morten Olsen, Preben Elkjaer Larsen, Jan Moby, Soren Lerby, Frank Arnesen, vagy személyes kedvencem, Jesper Olsen.

Az egymásnak némileg ellentmondó hírek közül a legvalószínűbbeket kiválasztva a Gera-sztori lényege ennyi: a kapitány elégedetlen volt a teljesítményével, ezt szóvá tette, amiből szóváltás lett. A játékos aztán elkésett egy közös programról, amiért Erwin Koeman közölte vele, padra ülteti, amire Gera – korábbi elhatározását előrehozva – ott helyben lemondta a válogatottságot, elbúcsúzott a társaktól, és már Londonban nézte a dániai győzelmet. Ha nézte.

Szoros meccsen kikapott Ghánától 3-2-re Magyrarország, így arany helyett bronzért, Brazília helyett Costa Ricával játszik az U20-as világbajnokságon. Az első félidőnk csapnivaló volt, az afrikaiak valóban sokkal jobban játszottak, de nagyon kellett hozzá, hogy a 10. percben adtunk nekik egy gól előnyt.

Nem hívta meg az argentin válogatottba az utolsó két, sorsdöntő világbajnoki selejtezőre Javier Zanettit és Martin Samuelt a szövetségi kapitány, Diego Maradona, pedig könnyen előfordulhat, csapata nem jut ki a világbajnokságra.

A nyomtatott sajtó optimista volt, mint mindig, amikor egy magyar válogatott meccsre készül, a játékosok fogadkoztak is meg nem is, az átlagdrukker pesszimista volt, mint az utóbbi húsz évben mindig: ezek a gyerekek se viszik többre, mint a felnőttek, lemegy a csoportkör, aztán jönnek is haza Egyiptomból.

Kedd este az Olympique Lyon négy gólt vágott a BL-ben idén először szereplő DVSC-TEVA csapatának, amit sokan úgy éltek meg a tévék előtt és a helyszínen, mint a magyar klubfutball Irapuatóját, pedig szó sincs ilyesmiről, sőt. Egyszerűen csak annyi történt, hogy a klubvilágranglista 21. helyezettje, az elmúlt nyolc évből hétszer francia bajnok Lyon legyőzte a 91. helyezett Debrecent, ráadásul szigorúan véve a mi fiaink még csak nem is hazai pályán, hanem idegenben, a hangulatos futballmérkőzések megrendezésére egyébként alkalmatlan Puskás Ferenc stadionban léptek pályára.

A Nagy Sportágválasztó jelentőségét talán még azok sem fogják fel, akik a múlt hétvégén kilátogattak a Maglódi útra. A kicsit nagyobb helyre kívánkozó, meglehetősen zsúfolt rendezvénynek egyetlen nagy baja van: nem havonta rendezik, és nem road show-jelleggel az egész országban. Pedig az kellene, mert ez így csak tüneti kezelése a problémának.

Állítson bármit Nelsinho Piquet, mondjon bármit a másik oldalról Flavio Briatore és Pat Symonds, a Renault-t nem emiatt fogják megbüntetni, hanem mert számítógép mutatja, csaltak.