Miért nem 59 percig tart egy kézimeccs?

A magyar kézilabda-válogatott tagjai kínjukban azt számolgatták az utolsó középdöntős meccs után, milyen kevés is kellett a végjátékokban, hogy előbb végezzenek.

Ha például hét másodperccel zárás előtt nem kapnak gólt a svédek ellen - azzal alakult ki a 27-27-es döntetlen -, nem is lett volna szükség számolgatásra, a svédektől elvettük volna az esélyt az olimpiai selejtezőre.

Skaliczky László kapitány ezután fakadt ki: ki tudja, hányadszor nem sikerült kapott gól nélkül lehozni az abszolút hajrát. Csak az ő ténykedése alatt elég az oroszok elleni vb-meccsre gondolni, amikor Koksarov belőtte a huszonhatodik gólt, és nem jutott a legjobb nyolc közé a társulat.

Az 1999-es egyiptomi világbajnokságon a franciák az olimpiai kijutást vették el tőlünk két másodperccel a vége előtt, amikor a magyar kapus lehozatala után gólt szereztünk, de nem sikerült blokkolni a középkezdést.

A svédeknek a spanyolok ellen is hatalmas szerencséjük volt, hiszen az ibériaiak nyerni akartak, ezért döntetlennél levitték a kapusukat, viszont egy olyan játékos vállalta el az utolsó támadás befejezését, akinek korábban mind az öt lövését hárította Svensson kapus, és hatodszorra sem sikerült túljárnia az eszén. Ebből indítottak, és az üres kapuba került a labda, 27-26-ra nyertek. Ennek is mi lettünk a kárvallottjai, hiszen így a bravúros spanyolok elleni győzelmünk nem ért semmit a végelszámolásnál.

A norvégok is az utolsó percben vívták ki a döntetlent a horvátok ellen, ezzel a végső sanszot is elveszítette a magyar csapat arra, hogy az olimpiáért harcoljon. Ha a norvégok kikapnak, akkor a két ország összecsaphatott volna ma a még fennmaradó egy selejtezős helyért.

A következtetés pofonegyszerű: a második félidős holtpontok kiiktatása mellett a végjátékra kell még nagyon figyelni, kivált, mert egyre több meccs csak az utolsó pillanatokban dől el. Ez pedig másoknak valamiért sokkal jobban megy.