Talán nem ez a legjobb pillanat, hogy bevalljam, de az a helyzet, hogy engem a jéghoki nem nagyon köt le. Furcsa, mert papíron nagyon jó kis sport, sőt, azt is belátom, hogy a gyakorlatban is az. Gyors és izgalmas, jól kitalált szabályokkal, amelyeknek köszönhetően csapatsportokban szokatlanul kis szerep jut a bíróknak. Az én ízlésemnek kicsit sokat áll a játék, de ezt kompenzálja, hogy minden meccsben benne van a tömegverekedés lehetősége, márpedig egymás fejét püfőlő, össze-vissza csúszkáló tréfás cirkuszi páncélt viselő férfiakért érdemes várni. A hoki mégsem tudott a szívemhez nőni, és nehogy bárki megsértődjön, inkább beismerem, hogy minden bizonnyal én vagyok a hibás, nem nevelték belém kisgyerekként, vagy egészen egyszerűen hülye vagyok az egészhez.

Múlt vasárnap azt megtanultuk, hogy az a magyar, aki képes nyerítés nélkül végigállni a himnuszt. Overdose, a hungarikus csodaló futása egy sokkal fontosabb kérdést viszont nem döntött el. Azt, hogy mi tekinthető sportnak, és mi az a határ, amin túl valami más nevet kell találni annak az izének, amit bámulunk a tévében vagy megtekintünk élőben.

Tehát Adriano megszűnt értékelhető focista lenni. Az ügynek vannak tanulságai, ezek taglalása előtt azonban szögezzünk le két dolgot. Először is, hogy Adriano soha nem volt ám olyan nagy játékos. Mindig a szegény ember Ronaldójának tűnt, aki szintén ügyesen használta elképesztő fizikumát, viszont meg sem közelítette a ma már hozzá hasonlóan nyugdíjas éveit töltő másik pufi csatár klasszisát. Nem véletlen az sem, hogy Adriano éppen Olaszországban játszott. A Serie A-ban mindig is volt igény a Vieri- és Luca Toni, sőt Jonah Lomu-féle tankokra. Amit ott a védők megengednek maguknak, az ellen vagy nyers erővel, vagy az Inzaghi-iskola diákjaként klasszikus zsebtolvaj-módszerekkel lehet csak felvenni a versenyt.

Aki szereti az országúti kerékpárversenyeket - és sokan meglepődnének, hogy valójában milyen erős szekta vagyunk még Magyarországon is -, minden évben április első napjait várja a legjobban. Nem májust a Giróval, nem júliust a Tourral, pláne nem az őszt a világbajnoksággal. Hanem azt az egymás után következő áprilisi hétvégéken rendezett két versenyt, amelyek sűrítve és a négyzetre emelve vonultatnak fel mindent, ami ebben a sportban imádatra méltó.

Két héttel ezelőtt ugyanitt még arról volt szó, hogy szegény szerencsétlen Forma-1 már csak radikális szabályváltoztatásokkal menekülhet meg a reménytelen unalomba fulladástól. Ha sürgősen nem történik valami, férfiak milliói választják a vasárnapi ebéd után motorzúgás helyett végérvényesen a szunyókálást. Akkor még egy maroknyi nagyon ravasz mérnökön kívül tényleg senki nem gondolhatta, hogy szabálymódosítások nélkül is nagyon gyorsan visszatér az izgalom a sportba. Most, túl a szezon első versenyén viszont már mindenki számára világos, hogy idén olyan fordulatokra számíthatunk, amilyenekre a Forma-1-ben nagyon rég nem volt példa.

Aki bármilyen sportot szeret, egyetlen dolgot gyűlöl jobban, mint az ellenfelet és a bírókat: a sportújságírókat. Hát nem csodálatos érzés utálni az okoskodó mitugrászokat, akik direkt dezinformálnak, és persze eleve fogalmuk sincs semmiről, amiről írnak? Sokszor tényleg van min idegeskedni, hiszen a sportújságírás gyakran tényleg az újságírás fogyatékos kistestvéreként van kezelve, akitől el sem várja senki, hogy a pontosságot, a korrektséget és egyéb szakmai alapokat magáévá tegyen. Sportújságírás és sportújságírás között azonban óriási különbségek vannak, és én most az egyik legmélyebb bugyorba invitálnám a drága olvasót.

Olyan emberként, aki régen szerette a Forma-1-et, ám évek óta egyre nehezebben bír rajttól célig végignézni egy komplett futamot, csak örülni tudok a 2009-es szezontól bevezetett változásoknak. Bernie Ecclestone minden bizonnyal nem a világ legszimpatikusabb embere, ám üzleti érzék hiányával ritkán szokás vádolni. A férfi, aki jobban szereti a magas nőket, mint Rod Stewart és Mick Jagger együttvéve, helyesen érezte meg, hogy valamit sürgősen lépnie kell, ha saját kis cirkuszát továbbra is a világ vezető showbusiness-attrakciójaként szeretné látni.

Van elég baja a negyven alatti magyar férfiaknak, mégis kevés fáj annyira, mint a közös, generációs élmény: nincs csapatunk. A csapat ugye focicsapat, a foci annyival áll minden sport felett visszhangban és társadalmi megbecsülésben, hogy semmi sem versenyezhet vele. Mármint normális vidékeken áll ott. Nekünk az utóbbi húsz-huszonöt évben nem jutott semmi, amit csapatnak lehet nevezni.

Talán azért nem merte senki kimondani, mert túlságosan triviális. Az a helyzet, hogy egy sportesemény bámulása annál nagyobb élvezetet okoz, minél tovább tart. Az analógia a szexszel túl kézenfekvő, úgyhogy intézzük is el a legelején. Eltart egy ideig, amíg az ember megismeri a saját határait annyira, hogy a lehető legtöbbet ki tudja hozni a dologból. És természetesen tudni kell, hol a határ, mert egy pont után még az élet legnagyobb örömei helyett is jól esik valami mást csinálni. A lényeg azonban ugyanaz: tíz perc is jó, de másfél óra még sokkal jobb.

Odáig nagyjából egyet szokás érteni, hogy ha van magyar, akkor neki is kell drukkolni. A bonyodalmak akkor jönnek, amikor nincs. Drukkolni valakinek muszáj, különben akár ki is kapcsolhatnánk a tévét. Az nem jó megoldás, hogy minden sportban másnak, mert egyrészt káoszhoz vezet, másrészt pedig akkor ezer elméletet kell felállítani, ami melós, viszont jól felépített elmélet nélkül lehetetlen őszintén drukkolni.

Akinek volt szerencséje (pechje?) sportszerető családban felnőni, az ezerszer hallotta a történeteket, amelyekben különös módon nagyobb volt a szerepe a közvetítésnek, mint magának a sporteseménynek. Magyarországon ez főleg Szepesit jelentette, a Wembley szétverését és a Lőj, Dömötört. Ezeknek a megfelelője minden civilizált országba létezik, ahogy a későbbi, a kollektív emlékezetbe már a tévés közvetítésekből beszivárgó képeknek és hangoknak is. A közelmúltban azonban megváltoztak a dolgok, és a betevő sportadagot is az internetről szerezzük be.

Szóval Michael Phelps füvet szívott. Van már a Magyar Értelmező Kéziszótárban olyan szócikk, hogy "nem hír"? Csak mert akkor itt lenne egy biztos tipp, ha esetleg remek példával szeretnék elmagyarázni. Ennek ellenére mégis van kis érdekesség.

Ennek a cikknek eredetileg az lett volna a címe, hogy "Szerelmes vagyok Lionel Messibe", ám menet közben rá kellett jönnöm, ha már szerelembe esem, akkor rajongásom tárgya legyen szép. Messiről pedig nagyon sok jót lehet mondani, például, hogy ha elkap egy jó világbajnokságot, akkor jó esélye van felzárkózni az örökranglistán Cruyff és Beckenbauer mellé az örökdobogó harmadik fokára, de hogy matyóhímzés lenne, azt még talán az Adidas marketingesei sem állítják. Pep Guardiola viszont úgy csodálatos férfi, ahogy van.

A világ számtalan drukkeréhez hasonlóan én is állandóan az apokalipszistől tartok. A kedvenc játékos keresztszalag-szakadásától, a kedvenc csapat darabokra hullásától, végső esetben természetesen magának a focinak a teljes összeomlásától és sóval behintésétől. Az utóbbi napok nekünk, végítéletváróknak különösen kedvesek voltak, hiszen abban nagyjából mindannyian egyetértettünk, hogy ha Kakát tényleg megveszi száztrilliárd dollárért a Manchester City, az bizony a foci, a nyugati civilizáció és talán galaxisunk pusztulásához vezethet. Kaká végül maradt, a nap ugyanúgy kel fel és nyugszik le, mint az arabok kavarása előtt, a tanulságok viszont még nem egészen világosak.

Hiába a hideg és a téli sportok szezonja, hiába a Négysáncverseny őrjöngő osztrákokkal és zágrábi szlalomfutamok szintén őrjöngő horvátokkal, 2009 legeleje sportilag a lehető legmelegebb helyről - szó szerint és nem szó szerint egyaránt -, Afrikáról szól. Afrikáról, csak egy kis csavarral, hiszen nem zajlik ott most semmilyen nemzetközi hírű verseny vagy bajnokság, és még az is lehet, hogy nem is fog.

Az év meccse: Nadal-Federer döntő Wimbledonban. John McEnroe azt mondja, soha az életében nem látott ennél nagyobb teniszmeccset, neki meg ki merne ellent mondani. Az is végignézte a majdnem öt órányi tiszta meccsidőt (és az eső miatt valójában ennél jóval többet), akit egyébként nem köt le a tenisz. Van abban valami felemelő, amikor nem az istenadta tehetség nyer, hanem a vasakarat, és ugye itt pont ez történt.

2008 decemberében Bodrogi László megkapta a francia állampolgárságot, ezzel a sikeres magyar kerékpársport hosszú időre megszűnt létezni. Mit vesztettünk akkor most? Kinek a hibája ez az egész? Mit kellett volna máshogy csinálni? És mi a fene a tanulság?

Hogy a fenébe kell viselkednie az érző szívű sportbarátnak egy sportág halálakor? Egyrészt ez rendkívül ritka esemény, másrészt pedig – talán éppen az előző miatt – nincsenek is kialakult etikettszabályok ilyen jellegű gyász esetére. Így hát most, amikor az öttusa vagy az utolsó óráiban van, vagy már halott is, csak egyik lábunkról a másikra tudunk állni. Magyar sportbarátként meg pláne, hiszen nekünk az öttusa olyan, mint a lekváros palacsinta, és régen állítólag sok olimpiai aranyat is nyertünk, bár ebben 2008 nyara után már nem is vagyunk olyan biztosak.

Aki szereti a focit, az szükségszerűen utálja a szakma számos szereplőjét. A rivális csapatot, a rivális csapat klasszisát és legagresszívebb hátvédjét, a nem rivális, viszont valamiért hirtelen ellenszenvessé váló csapatot, a kedvenc csapat sztárját hónapokra lerúgó hátvédet, az összes bírót, a kedvenc csapat kerékkötőjét, azt a felesleges primadonnát, meg úgy általában mindenkit, aki árthat a dolgok rendjének. Az pedig különösen fájdalmas tud lenni, amikor utálatunk tárgya sikereket ér el.

„Nem értem azokat az embereket, akik szerint csak komoly múlttal rendelkező kluboknak van joguk létezni. Ha ezt az elméletet az üzleti világban is alkalmaznánk, akkor ma nem lenne se Microsoft, se Google, se SAP.” Ez a két mondat Dietmar Hopptól, a TSG 1899 Hoffenheim labdarúgóklub mecénásától, egyben az SAP szoftveróriás egyik alapítójától származik, és minden bizonnyal az egyik legérdekesebb dolog, amit fociról bárki az utóbbi években mondott.

Borzasztó szezon következik minden magyar sportbarát számára: a tél. Ezek azok a hónapok, amikor honfitársaink könnyes szemmel üldögélnek a Eurosport előtt, és teljes erőből próbálnak drukkolni osztrák síelőknek, finn sífutóknak, norvég biatlonosoknak, svájci bobosoknak, olasz szánkósoknak, amerikai skeletonosoknak, szlovén síugróknak és holland gyorskorcsolyázóknak. Sőt, ha minden kötél szakad, még kanadai curlingözőknek és német északiösszetetteseknek is. Magyar sportolóknak viszont soha, ami ugye rendkívül szomorú. A külön kategóriát képező jégkorongot és a legtöbb sportbarát számára - hát hogy is mondjuk ezt kulturáltan, khm, khm - nehezen elfogadható műkorcsolyát leszámítva egyszerűen nincs mit néznie annak, aki hóban-fagyban is magyar hősöknek szeretne szurkolni.

Samuel Eto’o a hétvégén négy gólt rúgott egyetlen félidő alatt, ami igen szép teljesítmény. Ezt - meg amit Eto’o a szezonban eddig produkált – látva minden futballbarát felnevetett, és nagyon helyesen arra gondolt, hogy ezt az embert a Barcelona minden erejét megfeszítve próbálta elkergetni a nyáron. Az már kevesebbeknek jutott eszébe, hogy az elkergetés miért is nem járt sikerrel, pedig az ám csak az igazán vicces. Szóval azért nem, mert ez a kiváló kameruni férfi nem kellett a kutyának sem. Robinho a Manchester Citynek, na ő aztán igen.

Az elmúlt hónapokban a hírekben igen sokat szereplő Michelle Obamának, akinek akkor még Robinson volt a vezetékneve, azt mondta egyszer az apja, hogy egy férfit igazán a kosárlabdapályán lehet megismerni. Amikor Barack Obama udvarolni kezdett Michelle-nek, Craig, Michelle bátyja, aki ma egyébként az Oregon State University kosárcsapatának edzője, elhívta magával a fiatal ügyvédet dobálgatni egy kicsit. A meccs után Craig csak annyit mondott Michelle-nek, hogy Barack jó arc, a történet további alakulása pedig közismert.

Mind a szerelem, mind a vallásos hit témáját tudósok ezrei kutatták már. Nem csak társadalomtudósok és egyéb nagy teoretikusok, hanem idegsebészek és biológusok is, ami azért egyfajta komolyságot kölcsönöz a dolognak. Érthetetlen módon azonban nem nagyon volt még olyan kutatás, amely ennél a két jelenségnél egy sokkal fontosabbat, a szurkolást tanulmányozta volna a lehető legtudományosabb szemmel. Valószínűleg egyébként azért, mert ez a legnehezebben feltörhető rejtély, az igazi végzetes vonzalom.

Ha a dolgok rendben mennek, ma Talmácsi Gábornak kellene lennie Magyarország legnépszerűbb és legismertebb sportolójának.