Ha Bobby Moore ott van a pályán, Messi nem négy gólt rúg az Arsenalnak, hanem Jairzinhóként megalázva vonul le a meccs végén. Viszont ha Messi mellett ott van a sérülése előtti Ronaldo is, akkor a Barcelona hetet rúg. Kivéve persze ha Jasin véd, mert ő egyetlen ilyen leventególt sem evett volna meg. Viszont ha a KGB nem intézi el Sztrelcovot, a nácik meg Sindelart, és egy csapatban játszanak, soha nem lehetett volna őket megállítani. Bár ha Orth Gyurika lába nem roncsolódik szét, és pont ellenük játszik... Az összehasonlíthatatlan összehasonlítgatása a foci iránti rajongás egyik legszórakoztatóbb megnyilvánulása.

A téma most éppen Lionel Messi miatt aktuális. Nemcsak az Arsenal lemészárlása miatt, hanem az argentin játékos egész idényben, de különösen az utóbbi hónapokban mutatott formája miatt. Messi annyira jó most, hogy szenzációhajhász sportújságírók és elvakult drukkerek mellett komoly szakemberek, edzők és volt játékosok is arról kezdtek beszélni, hogy ők ilyet még az életben nem láttak. Se Maradonától, se Pelétől, se senkitől. Így hát el lehetett kezdeni összehasonlítgatni.

Összehasonlítgatás persze más sportoknál is előfordul, a csúcsformában lévő Rod Laver és a csúcsformában lévő Roger Federer párharca például most már minden bizonnyal eldöntetlen marad, csapatsportok esetében viszont még abszurdabb, és így persze még sokkal szórakoztatóbb. És ne jöjjön azzal senki, hogy ő nem szokott ilyen marhaságokkal foglalkozni. Eleve az évenkénti Aranylabda kiosztása is ilyen lehetetlen feladat. Ki a fene tudja összehasonlítani egyetlen évben mondjuk Xavi és Rooney teljesítményét? Mégis megteszik évről évre, hogy aztán azt is meg lehessen vitatni, hogy Cannavaro Aranylabdája ér-e többet, vagy Alberté.

Vannak, akik az összehasonlítgatáshoz segítségül hívják a statisztika tudományát. Ők azok, akik mániákusan sorolják, hány meccsen hány gólt kapott Zsák, és hogy az mennyivel volt kevesebb, mint ugyanannyi meccsen Dino Zoff teljesítménye. És ha véletlenül pont ugyanannyit, akkor ki követte el ugyanazt fiatalabb korában, napsütésben, lejtős pályán vagy golyóval a fejében. Ők az igazán fárasztó összehasonlítgatók, hiszen racionalizálni próbálják a racionalizálhatatlant, és az egészből a legszebbet, a fantázia szárnyalását és a vöröslő fejű ordibálást száműznék. Kivéve természetesen azokat, akik nagyon szimpatikus módon ordibálva képesek adatokat közölni.

Az összehasonlítgatósdit külön széppé teszi, hogy akárcsak minden, a foci körül forgó beszélgetést és elmélkedést, ezt is alapvetően meghatározza a résztvevők részrehajlása. Argentínában mindenki pontosan tudja, hogy Pelé annyira béna volt, hogy még ki sem merte próbálni magát valami rendes európai klubcsapatban, valamint buzi, míg Brazíliában a csecsemők is tisztában vannak a ténnyel, hogy Maradona nem csak egy drogos dagadék, hanem legjobb esetben is középszerű játékos, aki talán az 1990-es brazil válogatott kispadjára odaférhetett volna. Messi megítélésében is alapvető különbség van a Barcelona és a Real Madrid, illetve hát a Barcelona és a világ összes többi csapatának drukkerei közt.

Az összehasonlítgatósdi menete a világ összes kocsmájában és internetes fórumán ugyanúgy zajlik, nagyjából ahogy azt e cikk első bekezdése vázolja. A vitaindító mindig valamilyen provokatív állítás. "Messi most már ott van a valaha volt öt legjobb közt." "Iker Casillas valószínűleg minden idők legjobb kapusa." "Nicklas Bendtnernél ügyetlenebb játékos még soha nem szerepelt európai élcsapatban." Ezután elcsattan néhány pofon, majd jönnek a visszavágások, mindig ugyanaz a forgatókönyv szerint.

Klasszikus visszavágás például a "ha Garrinchával (vagy akárkivel 1970 előtt) úgy foglalkoztak volna kölyökkorától, mint ma bármelyik közepesen tehetséges nímanddal, örökös intergalaktikus világbajnok lett volna". A régi idők klasszisát dícsérőt viszont azzal illik szembesíteni, hogy "és mit csinált volna Puskás Öcsi egy olyan védelemmel szemben, amelynek egyetlen tagja sem üdvözli kalapemeléssel, és engedi át a területet góllövéshez a nagyságos úrnak". Természetesen a vitákat még szebbé teszi, ha olyan játékosokról van szó, akit egyik félnek sem látott még az öregapja sem élőben vagy a tévében. Orth Gyurika például gyakorlatilag mindent vivő jolly joker tud lenni az összes ilyen jellegű beszélgetésben.

A parttalan adok-kapokot mindig fel lehet dobni valamilyen, többé-kevésbé megalapozott összeesküvéselmélettel. Messi kapcsán ugye ez az szokott lenni, hogy csak azért nem jó Argentínával, mert Maradona direkt nem hagyja, hogy valaki megközelíthesse az ő legendáját. Amikor pedig unalomba fullad a játékosok, de még a csapatok összehasonlítgatása is ("a '74-es holland válogatott bármikor megverte volna Van Basten Milanját"), érdemes az edzőket is előszedni. Az ő teljesítményük összemérése végképp lehetetlen, így igazi kihívást jelent a legprofibb hasonlítgatóknak is.

És akkor mennyire jó ez a Messi? Ahhoz még keveset játszott, hogy a legnagyobbakkal, Pelével, Maradonával, Cruyffal (és di Stefanóval, Puskással vagy Beckenbauer, de ez ismét csak drukkerség-függő összehasonlítgatás kérdése) egy lapon lehessen emlegetni. Annyi biztos, hogy ilyen fiatalon, ilyen meghatározó szerepet ilyen nagy csapatban talán senki nem játszott még. Hogy ebből mi lesz, azt lehetetlen megmondani. Az biztos, hogy muszáj a mostani vébén is nagyot alakítania, ha meg akarja győzni a világot. Ronaldo ennél fiatalabb korában volt majdnem ugyanilyen jó, aztán a sérülése kettévágta a fejlődését. Orth Gyurikáról nem is beszélve.