Aki néz focit, tudja miről van szó. A sztárcsapat hazai pályán három góllal vezet, a meccsből pedig már csak tíz perc van hátra. Mind a hat csere elintézve, a másik csapat sem gondolja, hogy bármi keresnivalója lehet még ezen az estén. Gól még eshet, de a három pont sorsa kétségtelen.

A sztárcsapat egyik sztárja, általában az arcátlanul tehetséges, a sport- és bulvárlapokban nagyjából hasonló arányban szereplő balkáni vagy latin csatár ekkor labdát kap valahol az ellenfél egyik szögletzászlójának közelében. Két védő ront rá, ő azonban testével fedezi a labdát, és a tehetetlen hátvédeknek hátat fordítva dekázik néhányat a labdával, majd megpróbálja azt sarokkal beívelni a tizenhatoson belülre. A kísérlet nem igazán sikeres, az ellenfél kapusa könnyedén lehúzza a veszélytelen labdát. A sztárcsapat sztárja tudja, hogy veszi a kamera, így kacsint egyet a közönségnek, amit tévénézők milliói láthatnak.

Mi a gond a fenti képpel? A kacsintás tényleg felesleges, egyébként viszont az ég világon semmi. Sajnálatosan elterjedt álláspont a sportbarátok közt, hogy ellenfelet megalázni nem szabad. Illetve nem is pont ez a sajnálatos, hiszen ellenfelet megalázni tényleg nem szabad. A baj inkább az, hogy ma már mi minden minősül alázásnak. Szinte minden, ami túl van a tisztességes futáson, lövésen, passzon, védekezésen és egy kis cselezésen. Minden egyéb neveletlenség, ami megvetést, leköcsögözést és - ha nem hazai pályán van a meccs - hangos és hosszan tartó füttykoncertet eredményez. Valamint természetesen egy csúnya kétlábas becsúszást valamelyik türelmét vesztett és felbőszült ellenfél részéről.

A mindenben megalázást látók egyetlen nagyon fontos dolgot felejtenek csak el. Azt, hogy a profi foci nem úriemberek nemes versengése hanem leginkább két, látszólag ellentétes, valójában azonban éppen hogy egymáshoz nagyon is közel álló dolog: játék és showbusiness. Ráadásul éppen attól tud showbusiness, sőt, bármilyen biznisz lenni, hogy a játékot a lehető legjobban játsszák. Johan Cruyff mondta egyszer a szokásos "szépen kell játszani, á nem is, mert a győzelem a legfontosabb" vita kapcsán, hogy óriási tévedésben élnek, akik szerint igenis az eredmény a legfontosabb, hiszen hosszú távon mindig a szép játék a legkifizetődőbb, még kereskedelmileg is. Az hozza be a nézőt, az adja el a közvetítési jogokat. Tessék csak megnézni az olasz bajnokság lassú haldoklását.

A foci játék és szórakoztatás, aki pedig játssza és szórakoztat, az soha nem aláz. Mit kellene tenni az utolsó tíz percben? Tisztességesen tartani a labdát, és nem tenni semmi kiemelkedőt, nehogy az ellenfél játékosait maradandó lelki trauma érje? Vagy inkább olyan trükkökkel szórakoztatni a közönséget és a tévénézőket, amikre épeszű játékos nem vállalkozik, amíg még nem dőlt el a meccs? Hát persze, hogy az utóbbi.

A kacsintgatásra, az ellenfél és a közönség hergelésére nincs szükség. Mindenre, ami hozzátartozik magához a játékhoz igen. Különösen gyűlöletes az a drukker, aki ha máshogy nem, legalább magában megtapsolja a dekázgatásnak és fejelgetésnek valami brutális szabálytalanággal véget vető hátvédet. A foci végső soron játék. Aki játssza, azt kell ünnepelni.