"A továbbjutás kötelező, a döntőbe jutást sem tartom elképzelhetetlennek." "Mi vagyunk a legkevésbé esélyesek." "Nehéz ellenfél volt, és megérdemelték volna, hogy ők is szerezzenek gólt." Vajon melyik idézet származik Pep Guardiolától, a tavaly mindent letaroló Barcelona edzőjétől? Melyik a Debrecen elleni séta után a meccset értékelő lyoni edzőtől, Claude Pueltől? És melyiket mondta Futács Márkó, a Werder Bremen kispadján időnként felbukkanó 19 éves magyar csatár az egyiptomi U20-as világbajnokság kezdete előtt? Maradjon ez inkább homályban.

Egy pillanatra se gondoljuk, hogy a valós és reménybeli futballsikerekre építő nagy pofa magyar jellegzetesség. Fel nem tudom fogni, miért divat focirajongó körökben azon siránkozni, hogy a magyar újságírók által feltüzelt kocadrukkerek azt képzelik, klubcsapataink és válogatottunk tényleg képes megverni az egész világot, a Liverpoolig és Portugáliáig bezárólag. Az a helyzet, hogy ez egyáltalán nem magyar jellegzetesség, a világ számtalan sport- és bulvárújsága vágja sarokba a józan észt, ha fociról van szó. Hiába szégyenült meg csúnyán az utóbbi évtizedek legtöbb világversenyén az angol válogatott, a brit sajtó jelentős része minden egyes EB és VB előtt azt terjeszti, hogy a torna esélyesei közt az angolok is ott vannak.

Az is egészen természetes, hogy a mindenféle szakkommentátorok, szakértők és a szakma körül lebzselő kibicek is nagyképű és megalapozatlan jóslatokat tesznek. Bicskei Bertalan nyilván sejti, hogy ha nem mondana minél hangzatosabb marhaságokat a mindenkori magyar csapatok esélyeiről, akkor többé nem kérnék ki a véleményét. Így hát igyekszik azt a nótát húzni, amit munkaadói, valamint a nagyközönség jó része is hallani akar. Ez sem magyar jellegzetesség, a közvélekedéssel ellentétben a magyar "szakértők" egyáltalán nem emelkednek ki kóklerségükkel a nemzetközi mezőnyből. Pelé és Maradona például soha egyetlen értelmes szót nem mondtak a fociról, mégis a világ két legnagyobb futballnemzete csüng az ajkaikon.

Ami viszont megbocsáthatatlan, és igenis magyar jellegzetesség, az a játékosok és szakvezetőik túlméretezett mellénye és a valós teljesítményük közti különbség. Függetlenül attól, hogy végül mit ér el Egyiptomban a magyar ifjúsági válogatott - és adná isten, hogy a dél-afrikaiak elleni diadaltól beindulva tényleg a döntőig jussanak - a torna előtti nyilatkozatok fényében a Hondurastól kapott zakó különösen kínos volt. Azt nem lehet elvárni 18-19 éves magyar srácoktól, hogy fantasztikus futballtudásuk mellé még tengernyi eszük is legyen, azt azonban megtanulhatnák a nyugati klubokban, ahol többen közülük edzenek, hogy ellenfelet profi sportoló nem becsül le. Mert ha ezt sem sikerül elsajátítani, akkor valószínű, hogy a szakma többi, lábbal űzött trükkje sem fog menni.

Ami ezeknél a fiúknál, és sajnos mellettük még sok magyar sportolónál összekuszálódótt, az az önbizalom és a felesleges hőzöngés. Mert az sem jó ám, ha a sportoló már hét közben az edzésen, esetleg a meccs előtt az öltözőben is arra gondol, hogy neki itt semmi keresnivalója, inkább hirdessék ki játék nélkül a null-hármat, úgysincs esély ennél jobb eredményre. Profi sportoló ilyet nem gondolhat. Aki a biztos vereség gondolatával képes kijönni az öltözőből, annak sürgősen pályát kell módosítania. Ugyanígy minden edzőnek nyilvánvalóan kötelessége elhitetni tanítványával, hogy meg tudja csinálni, meg tudja verni, meg tudja nyerni.

Nagy nyilvánosság előtt hülyét csinálni magunkból azonban egészen más. Egyrészt mert illik tisztelni az ellenfelet, ám ez azért mégiscsak súlyos közhely, ami sokszor nem is fér egy sportoló fejébe. Másrészt mert nincs kínosabb, mint pofára esni, és ezt azért még egy magyar ifjúsági labdarúgónak is illik megértenie. Hogy nem csinálunk se segget a szánkból, se Krisztusból bohócot. Vannak természetesen kivételek, Muhammad Alinak például igen jól állt, amikor azt ordította a kamerába, hogy ő nem csak a legszebb, de egyben minden idők legnagyobb ökölvívója is, csak hát neki elég nyomós érvei is voltak ennek alátámasztására.

Sajnos ez az egyiptomi torna, amelynek köszönhetően az ország sportszerető közvéleménye tényleg odafigyelt a fiatal magyar focistákra és arra is, amit ezek a fiatal magyar focisták mondanak, különösen szomorú dolgokat dobott a felszínre.

"Arról beszéltem a többieknek, hogy miképpen érdemes a színes bőrű futballisták ellen játszani, hiszen Franciaországban - amikor a Nancy tagja voltam - sokat szerepeltem ellenük" - mondta például Futács Márkó, aki szerint nyilván a brazil, a szenegáli és a hondurasi válogatott nyilván ugyanúgy tök egyformán játszik, mint a magyar, a német és a spanyol.

"Amikor leszálltunk Alexandriában, már a repülőtéren lehetett látni, hogy elég nagy a szegénység és az igénytelenség, sok helyen rettentő büdös van. A közlekedés kész káosz, azt mondják, itt nem a KRESZ-szabályok szerint kell vezetni, hanem úgy, ahogy tudsz. A szálloda ugyan a Hilton-lánchoz tartozik, de nem lehet összehasonlítani egy európai Hiltonnal." Ezek a magvas gondolatok pedig Korcsmár Zsolt hátvédtől származnak, aki igen tapasztalt más kultúrákban, hiszen egyszer két hétig próbajátékon volt a West Ham Unitednél. Ha Korcsmár ilyesmit az egész világ előtt, felnőttvébén találna mondani (nem kell izgulni, több okból sem fog), abból diplomáciai jegyzékváltás lenne, berendelt nagykövetek, valamint tahómagyarozás a fél világon.

A vendéglátókat szidni, akárcsak nagyképűsködni, nem szokás. Azt még el lehetne nézni, hogy erről ezek a csak a focihoz értő fiatalemberek még nem hallottak, az viszont érthetetlen, hogy nincs valaki az MLSZ-nél, aki felkészítse őket az ilyen helyzetekre. Sajtótájékoztató tartása, újságírói kérdések megválaszolása, ilyesmi. Ahhoz képest, hogy a magyar fociból rendszeresen hány talicska pénzt visznek haza, egy illemtanár bére már nem osztana vagy szorozna.

Így a játékosoknak már csak szépen, ügyesen, csendben és szerényen minél jobban kellene focizniuk.