2010 márciusára kiderült, mit tesz a pénz a spanyol focival. Ugyanazt, amit az angollal. Ott már évek óta azon siránkoznak, hogy a Fat Four, a négy szuperklub anyagi lehetőségeinek köszönhetően olyan előnyre tett szert, amit soha nem fognak a többiek behozni, és az idén a spanyol helyzet is erre mozdult el. Ezzel gond egy szál sincs, érdekes és izgalmas fejlemény csupán.

A vancouveri téli olimpia egyfelől mulatságos bakik, másfelől komoly tragédiák sorozata volt. A kanadai város megpróbált egy másfajta olimpiát rendezni, és nagyon csúnyán elbukott. Kudarcuk egyfelől szomorú, másfelől pedig nem sok jót sejtet az olimpiák jövőjének szempontjából.

Csodálatos hét volt ez mindenkinek, aki a sportot is szereti, a más nadrágjában turkálást meg pláne. A Wayne Bridge csaját felszedő John Terry a legszórakoztatóbb dolog, ami Tiger Woods óta történt a színtéren. Az ágyban és a pályán egyaránt teljesítményvezérelt férfin csámcsogni megunhatatlan.

Rég tudjuk, hogy ez a tízmillió szövetségi kapitány országa. Illetve csak öté, hiszen jellemzően a férfiak szeretnék összeállítani a nemzeti tizenegyet. Viszont vannak azért nők is, akik értenek a focihoz, úgyhogy akkor mégis több ötnél. Na és nem csak foci van ám a világon, hanem még egy rakás egyéb csapatsport is, amikbe a magyar sportbarát szintén szeret beledumálni. Ha ezeket mind összeadjuk, akkor hány szövetségi kapitány van itt? Rémisztő már csak a feltételezés is, de nagyon úgy tűnik, hogy Magyarországon egy lakosra 1,17 szövetségi kapitány jut.

Két igazán idegesítő tévhit van az Afrika-kupával kapcsolatban. Az egyik, hogy ez valamiféle komolytalan parki hülyéskedés, ügyetlen játékosok és szervezetlen csapatok fejetlen rohangálása. A másik pedig, hogy csúnya és maradi dolog arról beszélni, hogy az afrikai foci és ami körülötte van, az egészen más, mint amihez mi Európában szokva vagyunk. Ilyet csak gonosz rasszisták mernek állítani, képzelik az amatőrök. 2010-ben mindkét állítás nevetséges.

December végén és január elején, amikor a sportvilág is aluszik, csak két fontos versenyt rendeznek. Egyfelől a gyalogosgázolás kontinenseken átívelő sivatagi fesztiválját, a Dakar-rallyt, másfelől pedig a síugró Négysáncversenyt. Ez utóbbival, illetve magával a síugrással fogunk most foglalkozni, és példáján keresztül megtanulni, hogy mi is az a kultuszsport.

Aki néz focit, tudja miről van szó. A sztárcsapat hazai pályán három góllal vezet, a meccsből pedig már csak tíz perc van hátra. Mind a hat csere elintézve, a másik csapat sem gondolja, hogy bármi keresnivalója lehet még ezen az estén. Gól még eshet, de a három pont sorsa kétségtelen.

Tételezzük fel e cikk erejéig, hogy a golf komoly sport, nem pedig olyasmi, ami csak Amerikában és a tévében létezik, Magyarországon pedig kizárólag Csomor Csilla űzi. Egyébként a golf speciel tényleg komoly sport, bizonyítéknak legyen elég annyi, hogy füvön zajlik, van benne labda, és csomó pénzt lehet vele keresni. Hol van ehhez képest a lólengés meg a szinkronúszás? A golf sportként elfogadására pedig azért van most szükség, mert Tiger Woodsról lesz szó.

A fél Európán, így Magyarországon is átsöprő focibunda-botrányból eddig szinte csak rossz tanulságokat vontak le. Ezek közül is a legfelháborítóbb az, amely a magyar foci siralmas állapotát igyekszik azzal alátámasztani, hogy állítólag hazai csapatok is benne voltak a balhéban. Biztosan semmit nem tudni, ám a legtöbben a Honvédra mutogatnak. És akkor mi van? Nincsen az égvilágon semmi.

Összeállt a 2010-es focivébé mezőnye, lehet gusztálni a 32 szerencsést. A magyar válogatott ismét nem jutott ki, így a hazaszeretet, mint zavaró tényező ismét nem kap szerepet, és mindenki szabadon választhat magának új kedvencet, vagy ragaszkodhat megint ahhoz a csapathoz, amelynek az 1950-es, brazíliai világbajnokság óta drukkol. Itt az ideje levetni a civilizáció kényelmetlen mezét, és szabadon és rasszistán élvezni a világ legszebb játékát.

Nincs abban semmi meglepő, hogy a politikusok szeretnek beleszólni a fociba. Ők ilyen lehangoló, fontoskodó, népszerűséghajhász bagázs, akik egyetlen lehetőséget sem hagynának ki a kotnyeleskedésre és a médiaszereplésre. Nagy különbségek vannak azonban politikus és politikus közt is. Ki így, ki úgy szeret okoskodni, szakértőként tündökölni és persze ami a legfontosabb, a győzelem elengedhetetlen feltételeként feltűnni. Az elmúlt hetekben több különböző módszerrel is találkozhattunk.

Ennek a cikknek a sporthoz sok köze nem lesz, úgyhogy tulajdonképpen rossz rovatban van. Valahol az Itthon, a Bűnügyek és a Gazdaság metszéspontjában lenne a helye. Megírása semmilyen élvezetet nem okoz, és az elolvasása sem jár majd sok örömmel. A Fradihoz már gázálarcban is iszonyú érzés közelíteni.

André Agassi gyűlölte a teniszt. Nem egész pályafutása során, hiszen a Grand Slam-győzelmek után azért csak volt ok vidámkodni. De voltak olyan időszakok az életében, amikor úgy utálta a munkáját, mint bárki, akinek nem az a hivatása, hogy a világ legjobbja legyen valamiben dollármilliókért. Legalábbis ezt állítja a napokban megjelenő önéletrajzában.

A héten a szokásosnál is kevésbé volt vonzó álláslehetőség a magyar felnőtt futballválogatott tagjának lenni. Dániában ugyan sikerült nyerni, ám ez nem tudta kompenzálni azt a megaláztatást, amit minden báty érez, amikor családja az öccse sikereivel szembesíti. Az ilyesmi nagyon tud fájni, és ha Geráéknak, izé, Juhászéknak közvetlenül talán nem is mondta senki, a közhangulaton azért érződött: ha egy 19 éves meg tudja csinálni, akkor te miért nem vagy képes összeszedni magad???

Hónapok óta zörgi a haraszt, most pedig már az újságok is megírták, úgyhogy nekünk is szabad ezzel foglalkozni. Nagy László, a legjobb magyar kézilabdázó spanyol állampolgárságon gondolkodik. Hivatalosan semmit nem tudni, az érintettek idegesítő és kifejezetten inkorrekt módon nem hajlandóak nyilatkozni semmit, a magyar drukkerek meg ehetik a kefét és egymás után tehetik fel a kényelmetlen kérdéseket. Tényleg elveszítjük? Micsoda aljasság ez? Ki a felelős? Most akkor ebből rendszer lesz? Hogy a fenébe kell az ilyesmit kivédeni?

"A továbbjutás kötelező, a döntőbe jutást sem tartom elképzelhetetlennek." "Mi vagyunk a legkevésbé esélyesek." "Nehéz ellenfél volt, és megérdemelték volna, hogy ők is szerezzenek gólt." Vajon melyik idézet származik Pep Guardiolától, a tavaly mindent letaroló Barcelona edzőjétől? Melyik a Debrecen elleni séta után a meccset értékelő lyoni edzőtől, Claude Pueltől? És melyiket mondta Futács Márkó, a Werder Bremen kispadján időnként felbukkanó 19 éves magyar csatár az egyiptomi U20-as világbajnokság kezdete előtt? Maradjon ez inkább homályban.

Odáig rendben, hogy Flavio Briatore nem kimondottan szimpatikus férfi. Még akkor sem, ha az ember nem viszolyog eleve a digóizmus ilyen sűrű esszenciájától, a hajtól, a ruhától, a napszemüvegektől. A terhes Heidi Klum megcsalása, lekoptatása és nagy nyilvánosság előtti megalázása viszont már ízléstől függetlenül is emlékezetesen visszataszító húzás volt. Az meg pláne, amikor a mostani, a nevetséges 'crashgate' néven ismert balhét kirobbantó Nelsinho Piquet vádaira első körben csak annyit reagált, hogy ő viszont buzi.

Először is szeretném megnyugtatni a sajnálatosan népes hazai rajongótábort: Argentína ki fog jutni a 2010-es focivébére. Lehet, hogy lesz egy meredek pótselejtező Mexikó vagy az amerikaiak ellen, de a végén csak ott lesznek Dél-Afrikában. Teljes szétesésről tehát szó sincs, viszont amit Maradona szövetségi kapitánykodása alatt ez a csapat bemutat, azzal azért érdemes foglalkozni, mert nagyon tanulságos.

A világfutball elhülyülésének legbiztosabb jele, hogy egyre gyakrabban bukkannak fel a környékén olyan ostoba szavak és kifejezések, amilyeneket normális időkben csak politológusok, újságírók, marketingesek és egyéb idióták képesek kitalálni. Itt van például most ez a "pénzügyi dopping" marhaság, ami először Arsene "Hetvenéves Vénasszony" Wenger fejéből pattant ki, azóta viszont már átvette minden hivatalos sopánkodó és fontoskodó, élen természetesen az UEFA-val, és az ifjúkorában McDonald's-ablakokat zúzó, mindig a kisemberek mellett álló Michel Platinivel.

Minden idők legjobb atlétikai világbajnoksága lehetett volna a berlini, olyan sportteljesítményekkel, amiket élete végéig nem fog elfelejteni, akinek volt hozzájuk szerencséje. Természetesen a főszereplő Usain Bolt volt, három aranyérmével és két elképesztő világcsúcsával, mindehhez pedig olyan könnyed mosollyal és karizmával, amivel simán tehet annyit sportjáért, mint Lance Armstrong a bringáért vagy Michael Phelps az úszásért - még úgy is, hogy ő nem amerikai. Bolton kívül is voltak azonban lenyűgöző, ha a médiának és a laikusoknak kevésbé is eladható versenyek, Kenenisa Bekele most már nagyobb, mint Gebreselassie, és talán mindenkinél is, Iszinbajeva a lehetetlent is el tudta rontani, a mi pechünkre pedig Pars Krisztián jóval a tudása alatt teljesített. Még komoly doppingbalhé sem volt, és erre tessék, azzal kell fogalalkozni, hogy Caster Semenyának, a női 800 méteres síkfutás aranyérmesének mi van a lába közt.

Szombaton kezdődik Berlinben 2009 legfontosabb sporteseménye, a 12. atlétikai világbajnokság. Egy focimeccs akkor is focimeccs, ha magyar bajnokiról van szó, és akkor is, ha a világbajnoki döntőről. Tudásbeli különbségek persze bőven vannak, a forgatókönyv azonban mégis nagyjából hasonló. Így van ez a legtöbb sport esetében is, az atlétikával azonban más a helyzet. Az atlétika, azon belül is különösen a közép- és hosszútávfutás úgy alakult, hogy szinte más sportnak tűnik, amikor év közben a jól fizetett európai Grand Prix-ken űzik, és másnak, amikor két- vagy négyévente sor kerül a nagy világversenyekre.

"Istók is megdöbbent, mikor észrevette, hogy mellette, a bal oldali rajtkövön egy walhallai lány áll, de aztán figyelmét a versenyre fordította. A walhallai versenyző technikája viszont őt is meglepte – az összes szakértővel egyetemben. A rajtpisztoly dördülésére nem ugrott bele a vízbe, hanem egy nagyot dobbantott, és egyszerűen átugrotta az egész 33 egész és egyharmad méter hosszú uszodát, a második hosszt ugyanígy tette meg, csak az utolsó hosszban, a táv vége felé ereszkedett bele a vízbe, hogy mégis legalább nedves fürdőruhában csapjon be a célba.
- Ez nem igazságos, Géza bácsi, mindenki tudja, hogy a walhallaiak azért tudnak ilyen nagyot ugrani, mert szöcskeláb-sűrítményeket fogyasztanak."
(Moldova György: Istók, a vizek királya)

A legbiztosabb jele annak, hogy Lance Armstrong visszatérése nem úgy sikerült, ahogy eltervezte, éppen az, hogy újra nekifut a dolognak. A hétszeres Tour de France-győztes amerikai bringás három év pihenés után, 37 évesen próbálta újra megnyerni a legfontosabb kerékpárversenyt, és miután ez nem sikerült, bejelentette, jövőre ismét megpróbálkozik. Az amerikai idei próbálkozása volt a tizenkilencre húzott lap, és félő, hogy jövőre neki már nem is osztanak lapot.

1988. szeptember 24-én, a szöuli olimpián Ben Johnson jamaicai származású kanadai futó 9,79 másodperc alatt teljesítette a százméteres síkfutást. A világ ünnepelte a fantasztikus világrekordot, aztán zavartan bámulta a cipője orrát, amikor kiderült, a bajnok doppingolt. 2009. július 17-én Párizsban a jamaicai Usain Bolt szintén 9,79 másodperccel nyerte ugyanezt a távot. Ez ugyan egy tizeddel gyengébb annál a világcsúcsnál, amit egy éve Pekingben úgy állított fel, hogy az utolsó húsz méteren már csak önmagát ünnepelte, ám tekintettel arra, hogy Párizsban az időjárás sprintelésre gyakorlatilag alkalmatlan volt, ez is elképesztő teljesítmény. Ennyit fejlődött volna a rövidtávfutás? Bolt is annyit nyom, mint Johnson, csak ügyesebben? Az a dühítő, hogy fogalmunk nincs.