Egy győzelemmel, három döntetlennel és két vereséggel fejezte be a férfi kézilabda-válogatott a szerbiai Európa-bajnokságot, a sportág csúcsversenyét, mert itt nincs gyenge csapat, míg a vb-n, olimpián azért előfordul.

Mind a hat meccset lehetne minősíteni, a döntetleneket is lehetne rangsorolni, de talán nem is érdemes, pláne nem arról értekezni, hogy melyiken veszítettünk egy pontot, és melyiken nyertünk.

A 2011-es Copa América után Uruguay teljes lakosságát leszámítva két ember lehet igazán boldog a világ focijának állapotával: Maradona és Dunga. Szövetségi kapitányként az argentin illetve brazil válogatottal ők is ki tudtak esni a negyeddöntőben, és ők egy világbajnokságon voltak képesek erre a produkcióra. És nem is Uruguay és Paraguay, hanem legalább Németország és Hollandia ellen. A játékosként egyaránt világbajnok, edzőként pedig egyaránt reménytelen Dungán és Maradonán kívül viszont sok örömre senkinek nincs oka. Legfeljebb elfogadhatjuk, hogy a világ focija egyre inkább olyan, amilyennek ezen a Copa Americán láttuk. Válogatott-szinten egyre súlytalanabb.

Azzal még a latin futball elkötelezett ellenségei is egyet kell értsenek, hogy jó brazil és jó argentin válogatott nélkül a nagy nemzetközi tornák több szintet veszítenek presztízsükből. Igazán jó brazil vagy argentin válogatott pedig már régen nincs. Minden világbajnokság előtt arról szokás beszélni, hogy milyen foci várható el a sárga-kék és az égszínkék-fehér csapattól, ám ezek a várakozások most már 25 éve nagyon messze vannak a valóságtól.

Arsenal: Joey Barton. Aki kicsit sem követi az angol futballt, annak nem árt tudni, hogy ha Joey Barton tényleg az Arsenalba igazol, az nagyjából olyasmi lenne, mintha a 2011 őszi kormányátalakítás keretében Orbán Viktor Gyurcsány Ferencet nevezné ki belügyminiszternek. Ennek ellenére a pletyka makacsul tartja magát, Arsene Wenger állítólag tényleg szeretné a balhés, börtönt is megjárt, ráadásul nem is olyan nagyon fiatal Bartonnal kiegészíteni csapatát.

A merész kísérlet a szezon első hónapjaiban megdöbbentő sikereket hoz, az Arsenal egy ideig még vezeti is az angol bajnokságot, Barton pedig a Barcelonába távozott Cesc helyett igazi vezéregyénisége lesz a csapatnak. Ahogy a balhés játékosok általában, egyáltalán nem ügyetlen, ráadásul ha van kedve játszani, márpedig az Arsenalban eleinte van, a vállán cipeli a csapatot. Wenger azonban elköveti azt a hibát, hogy egy már tét nélküli BL-csoportmeccsen a kispadon pihenteti Bartont, ám öt perccel a meccs vége előtt csereként a pályára akarja küldeni. Barton a feladatot megalázónak tartja, ezért előbb nem akar pályára lépni, majd amikor csapattársai mégis erre kényszerítik, első mozdulatával eltöri az ellenfél egyik csatárának mindkét lábát.

Nem olyan játékos vagyok, akinek az a célja, hogy kétmillió euró fölött keressen. Én spanyol vagy olasz csapatban játszanék szívesen, csak azért nem mennék el Törökországba, hogy ne legyenek anyagi gondjaim – Dzsudzsák Balázs, 2010 július.

Egy dologban igaza van most a legjobb magyar focistának és ügynökének: 2011-ben az orosz bajnokság lehet, hogy jobb a hollandnál. Ezt mutatja az UEFA rangsora, nem mellékesen pedig a józan paraszti ész is. Hollandiában évek óta nem stimmel valami a klubfocival, hiszen Twenték és Alkmaarok nyerhetnek bajnokságot. A régi nagyok otthon gyengélkednek, Európában meg pláne, a három nagy csapat mögötti középmezőny pedig soha nem volt erős.

Furcsa érzés egy sokáig a szélesebb fociszerető közvélemény által kedvelt vagy legalábbis semlegesnek csapat drukkereként azt megélni, hogy az ember szeme fényét egyre többen utálják. Történhet ilyesmi például politikai okokból, mint amikor egy csapat túl közel kerül az aktuális hatalomhoz, de a leggyakoribb eset mégiscsak az, amikor egy sokáig nem különösebben sikeres csapat hirtelen jött győzelmei szülik meg a gyűlöletet.

Aki komolyan veszi a focit, szenvedéllyel szereti a csapatát, az bármilyen józan ember, néha képes a legelemibb természeti törvényeket is tagadni. Gravitáció, evolúció, valószínűség-számítás nem számítanak semmit, ha a drukker érzi, sőt tudja, hogy valami másképp van, mint ahogy az emberiség legjobb elméi által évezredek alatt összelapátolt tudomány gondolja. És erre most már bizonyíték is van.

Ahhoz nagy csodának kell történnie, hogy az ember megsajnálja a fuballbírókat, 2011 márciusában azonban sikerült eljutni eddig a nagy csodáig. A világ legnépszerűtlenebb foglalkozásának művelőit most már olyan sokan gyalázzák olyan hangnemben és olyan igazságtalanul, hogy muszáj melléjük állni.

Sok dolgot nem tudnak jól csinálni a világklasszis focisták, ám szinte semmi nem okoz nekik olyan nehézségeket, mint a tisztességes megöregedés. Minden Beckenbauerre jut egy Maradona, minden Cruyffra egy George Best, és minden Pelére egy Garrincha. A megöregedésen belül is különösen nehéz megoldani azokat az éveket, amikor a világklasszis már nem világklasszis, viszont még ciki lenne visszavonulni. Olyan nehéz ez, hogy lehet, most sikerült valakinek először méltó módon megoldania a feladatot.

Az eredeti, az igazi Ronaldo búcsúja a valaha volt egyik legnagyobb focista búcsúja. Ma már messze nem ő a legjobb játékos, hiszen 34 évesen már közel sem tudta azt, amit a fiatalok, Messi, Cristiano Ronaldo, Xavi vagy Iniesta. Azonban ha össze kellene állítani minden idők legjobb focicsapatát, abba a legkönnyebben Ronaldo tudna bekerülni. Amit ugyanis ő tudott, nevezetesen gólokat rúgni, azt nem tudta nála jobban talán senki, soha. És hát mit ad isten, a labdarúgás ugyan csapatjáték, ahol az átjátszhatatlan védő és a labdát tanárian osztogató középpályás is lehet ünnepelt sztár, de a lényeg, a gól szerzője mindig egy kicsit felettük lesz.

A világ legkülönbözőbb sportágai is hasonlítanak abban, hogy hatékony művelésükhöz négy dologra van szükség: erőre, gyorsaságra, ügyességre és észre. Ezek persze nem feltétlenül függetlenek egymástól, hiszen a gyorsaság többek közt az erő függvénye is, míg az ügyességről az ész is tehet, alapvetően mégis mindig ez a négy tényező a meghatározó. Az első három triviális, az ész nem annyira, hiszen sportágtól függően olyan dolgokról lehet szó, mint “önbizalom”, “győzni akarás”, “helyzetfelismerés”, esetleg ezek kombinációi, mindenesetre ez a legkevésbé fizikális tényező, inkább az, amelyik – még egy közhellyel – “fejben dől el”.

Minden magyar csapatjáték-válogatottat máshogy néz az ember. Vagy legalábbis azt a négyet, amit kisebb-nagyobb tömegek néznek. Mert sajnos számtalan olyan, egyébként remek játék van, amelynek magyar válogatottja még itthon is nagyon keveseket érdekel. Ki néz itt rögbit? Gyephokit? Vagy akár röplabdát és kosárlabdát? Sajnos nagyon kevesen. A négy népszerűbb nézésének viszont már kialakult rituáléja van.

Decemberben még nem látszik világosan, az utókor hogy fog emlékezni a 2010-es fociévre. Ez volt az első afrikai vébé éve? A spanyol válogatott éve? Mourinho éve? A Barcelona éve? A Puskás akadémia éve? A hülye izlandi gólöröm éve? Annyi biztos csak, hogy bőven volt mit bámulni a tévében.

Nehéz ezzel kapcsolatban pontos számításokat végezni, de nagyon úgy tűnik, hogy a modern sport évszázados történelmében nem volt egyetlen nemzet sem, amely húsz év alatt annyit lepett volna előre, mint a spanyol. Régen – egészen pontosan az 1992-es barcelonai olimpia előtt – nem nyertek semmit, most meg már alig férnek el a kupák és érmek a vitrinben.

A világ két legjobb csapata csapott össze hétfő este a Camp Nouban, ahol a házigazda Barcelona borzalmasan elverte a Real Madridot. Edzői karrierje során először alázták meg nagyon csúnyán José Mourinhót. A portugál egyfelől futballiskolát láthatott a kispadról, másrészt azt, ahogy saját, önmagukból kikelt játékosai nem bírták elviselni a vereséget.

Ezúttal nem közhely, hogy a Barcelona-Real Madrid spanyol bajnoki rangadó a világ legjobb futballmérkőzése. Hétfő este a világ két jelenleg legjobb csapata, vagy tucatnyi világbajnok, a világ két legjobb edzője, volt és jövendő aranylabdások csapnak össze a Camp Nouban.

Ezt a cikket nem lehet máshogy kezdeni, mint őszinte és szívből jövő részvétnyilvánítással a Videoton játékosai, drukkerei és mindenféle hozzátartozói felé. Ők aztán nem tehetnek arról, hogy így alakultak a dolgok. Ha rajtuk múlik, a Vidi biztosan megmarad annak a magyar klubcsapatnak, amelyre egyre több generáció tekint úgy, mint az Utolsó, Amelyik Még Elért Valamit.

Ritka a pillanat, amikor a szurkoló a saját csapata miatt szégyelli magát,. de biztosan előfordult már mindenkivel. Leggyakrabban persze amikor csúnyán kikapunk, de az sem szokott jobb érzés lenni, amikor az egyik hazai kedvenc szánalmas színészkedéssel próbál valamit elérni. Sőt, a színészkedés az egyetlen dolog a fociban, amiről még a sportág legelvakultabb rajongói is elismerik, hogy egyedülállóan idegesítő jelenség a szélesebb sportkínálatban. A focipályákon mindenki csinálja, mindenkit zavar, mindenki szerint most már tényleg csinálni kéne valamit, mégsem történik semmi.

Nincs könnyebb célpont a nemzeti és nemzetközi sportszervezeteknél. Ezek túlnyomó többsége, kezdve a FIFA-val és a NOB-bal egészen le az utolsó kis ország Nemzeti RSG Szövetségéig mind a korrupció melegágyai, ahol gyakorlatilag szabad rablás folyik a Szent Sport ügyével takarózva. Úgyhogy a FIFA aktuálus botrányát is csak azért rángatjuk most elő, mert egyrészt – a NOB engedelmével – tényleg a legsötétebb bagázsról van szó, másrészt az aktuális bundaügy fényben különösen viccesek ezek a magas lóról észt osztó uraságok viselt dolgai.

Mint nyilván sokan, akik szeretik a focit, viszont magyar bajnoki mérkőzést csak kényszer hatására néznek, egy hete nézem megbabonázva Hercegfalvi Zoltán 2009 április 24-i tizenegyesét. Ha az ember sok meccset néz, gyakran lát teljesen elfuserált büntetőket, amelyekre örökre emlékszik. Ott volt Baggio 1994-ben, a seggre eső Terry és a zokogó Cristiano Ronaldo 2006-ban, valamint személyes kedvencem, az idei Anderlecht-Partizan Belgrád BL-selejtező, amelyen a belgák valami egészen elképesztőt nyújtottak a végső tizenegyespárbajban.

Néhány hét alatt a két legjobb európai bajnokságon végigsöpört a piroslap- és sérülés-hiszti. Előbb Spanyolországban lángolt fel a vita arról, hogy a két hímes tojást, Messit és Cristiano Ronaldót fel kell-e rúgni, vagy elég a közelükbe menni a biztos kiállításhoz, most pedig Anglia hangos a többszörös gyilkos Nigel de Jong újabb rémtette után. Ahhoz képest, hogy lassan már 150 éve focizunk, még mindig nem sikerült eldönteni, mit kezdjünk az igazán gonoszokkal.

Már akkor is siralmas volt a magyar foci helyzete, amikor a magyar bírók nemzetközi sikereinek kellett örülni. Most viszont itt az újabb mélypont, a legfontosabb hír az utóbbi két hétben a magyar focival kapcsolatban egy késelés és a vérlázító politizálás mellett Jimmy Jump, a katalán berohanóművész budapesti vendégszereplése volt.

Mindig fárasztó, amikor a média médiáról ír, de mivel ennek a cikknek úgyis az a témája, a tárgyra rátérés előtt egy kis műhelytitok az Indexből. A szerkesztőségi levelezőlistán gyakori a vita arról, hogy van-e egyáltalán szükség 2010-ben klasszikus magyar belpolitikai publicisztikára, vagy hülye, aki olvas, és még hülyébb, aki ír ilyet. Aki szerint kell a fenének az ilyesmi, általában azzal érvel, hogy akárcsak a politikában, az újságírásban is elfogytak az érdekes és értelmes érvek, és egyébként is nagyon jól el lehet éldegélni ez az egész cirkusz nélkül.

Talán jobb lenne, ha nem kétesélyes verseny lenne, de ettől még a spanyol bajnokság teljesen kétesélyes lesz. Tavaly is az volt, szeptemberre pedig a két nagy valószínűleg még erősebb, a mögöttük kullogók pedig biztosan gyengébbek lettek. Lehet ezen keseregni és a spanyol bajnokság elskótosodásán siránkozni, de az a helyzet, hogy nagyon izgalmas lesz.

Na, kinek mi volt a kedvenc pletykája a nyári átigazolási szezonban? Hogy a Manchester City megveszi Pelét is? Cesc megy, nem megy, megy, mégsem megy, de megy, tuti, hogy nem megy a Barcelonába? Robinho magát árulja? Ezek is jók, de a csúcs, amiből még az is lehet, hogy lesz valami, a Kínai Kommunista Párthoz szerződő Liverpool.