'Sajnálom, hogy nem Magyarországnak nyertem olimpiákat'

2005. november 18., péntek 09:14
Tíz éven át volt veretlen Balázs Jolán, az egyetlen magasugró, aki meg tudta védeni olimpiai bajnoki címét. A most 69 éves tizennégyszeres világcsúcstartó eredményeivel Romániában vívta ki magának a legnagyobb tiszteletet - ellenszavazat nélkül lett az ország atlétikai szövetségének elnöke -, mivel magyar útlevellel sem tudott áttelepülni Magyarországra. "Akkor nincs balsors" - mondja arról, hogy a római olimpiai dobogón nem a magyar himnusz ugrott be neki. Bukaresti interjú a minden idők legjobbjának tartott magasugróval.

Amióta átléptem a román határt, nem találkoztam emberrel, aki ne ismerte volna önt. Általában még egy történetet is elmeséltek valamelyik nagy győzelméről. Azzal azonban csak most szembesültem, hogy atlétikai centrum is viseli a nevét a fővárosban, ami egyedülálló.

Nem kértem, hogy így legyen, nem voltam benne, az itteni sportminisztérium döntött. Mivel sokat tettem az országért, rólam nevezték el a létesítményt. Persze jólesett, hogy ennyire tisztelnek a sportvezetésben is. Egyébként nekem is ritkán telik el úgy napom, hogy ne állítanának meg a piacon, és ne mondanák el nekem, mennyire örültek, amikor engem örülni láttak a római, illetve a tokiói olimpián.

Ne szaladjunk annyira előre, kezdjük a pályája elején, bár talán még szerencsésebb, ha a születésééig haladunk vissza.

#alt#

Én még az europoliszhoz hasonlító Temesváron születtem, 1936 decemberében. A szüleim, a rokonaim egytől-egyig magyarok, most is Magyarországon élnek. Nekem viszont nem adatott meg ez a lehetőség.

Miért?

Hiába kaptam meg a magyar útlevelet '47-ben, a kiutazási engedélyt már nem adták meg a hatóságok. Édesapám a magyar hadseregben harcolt a háború alatt, hiába igyekeztünk hozzá az édesanyámmal, nem mehettünk. Jobb híján maradtunk Temesváron, egy kicsit idegenként éltük az életünket. Engem a házunkban élő román távolugróbajnok egyszer lecsábított az atlétikai pályára, és ottragadtam.

Hogyan került Bukarestbe?

'52 elejéig Temesváron pezsgő atlétikai élet volt, aztán szinte az egész szakosztályt Bukarestbe telepítették. Hirtelen a Steaua sportolója lettem, a későbbi férjem miatt mégsem voltam egyedül. Sőtér János is magasugró volt, a helsinki olimpián hatodik lett. Ő fedezte fel igazán a tehetségemet, és neki köszönhető, hogy ugrásszerű fejlődésen mentem keresztül, az eredményeim egyre jobbak lettek. Még engem is meglepett, hogy '56-ban világcsúcsot ugrottam, bár azt hiszem, nagyon eltökélt voltam. Már világcsúcstartóként utaztam ki a melbourne-i olimpiára, és itt ért életem legnagyobb csalódása. Három hétig egyedül lézengtem Ausztráliában, mert a férjemet nem engedték ki, attól tartottak, nem megyünk haza, hiszen az ő bátyja Perthben élt. Az egyik politikus kísérő ugyanakkor igyekezett nekem hasznos tanácsokat adni, azt mondta például, miért nem próbálom meg bal lábról az elrugaszkodást. Erre én csak annyit felelhettem, hogy kedves elvtárs, próbált már maga bal kézzel írni, ha eredetileg jobbkezes? Nemmel válaszolt, de sajnos így sem tudtam kellőképpen megértetni vele, hogy sejtelme sincs, miről beszél, amikor nekem ilyen butaságokat hord össze.

Páratlan dicsőséglista

Balázs Jolánt minden idők legjobb magasugrójának tartják. A százkilencven centi magas versenyzőnő tizennyolc évesen már ezüstérmet nyert az Európa-bajnokságon, két év múlva százhetvenöt centire javította a világcsúcsot. '57-ben ismét világrekordot ért el. '58-tól három éven át csak ő képes megjavítania rekordjait, 178 centiről 191 centire tornászta a világ legjobb eredményét. Az ukrán rúdugró Szergej Bubkához hasonlóan centiként araszolt egyre magasabbra. Összesen tizennégy alkalommal javított világcsúcsot.

A '61-ben elért 191 centiméteres csúcsa tíz évig volt a világ legjobbja, csak utána döntötte meg az osztrák Ilona Gusenbauer egy centivel. Az osztrák sportoló már műanyag felületről rugaszkodhatott el, és már nem a Balázs által pályafutása végéig használt ollózós technikával ugrott, hanem Fosburyvel, ami forradalmasította a sportágat.

A magasugrók közül máig ő az egyetlen, aki képes volt megvédeni olimpiai elsőségét.

A magyarországi forradalom eseményeit figyelte? Beszélt a magyarokkal?

Hát hogyne. Minden nap. Hatalmas volt a bizonytalanság. Nekem is voltak rokonaim Magyarországon, kettőzötten is érdekelt, miként alakulnak a dolgok, de biztosat senki sem tudott. Azt tudom, hogy sokan kint maradtak a román és a magyar csapatból egyaránt, de nekem akkor meg sem fordult a fejemben, hogy disszidáljak. A román csapat húsz százaléka nem jött velünk vissza.

Miként fogadták, hogy esélyesként csak ötödik lett?

Engem személy szerint nagyon megviselt, kivált, hogy utána azt hallottam a hátam mögött, eladtam az aranyérmet. Vádoltak, de ez is csak dacot szült bennem. '57 elejétől nap mint nap az edzésnaplómba ötféle színből öt karikát rajzoltam, és beírtam melléjük: REVANS. Csak a visszavágás éltetett. '59 szilveszterén például már fél kettőkor aludni mentem, mert az év első napján már a magaslati edzőtáborban, méteres hóban szerettem volna készülni. A férjem, a barátaim úgy tekintettek rám, mint aki megháborodott, de engem nem lehetett lebeszélni a tervemről.

A római olimpián aztán teljesült a vágya: nyert.

Pedig úgy volt, hogy el sem indulok.

Az utolsó pillanatban épült fel sérüléséből?

Ó, dehogy. Egy enyhe zsarolási ügy miatt.

Zsarolás? Egyre szövevényesebb a történet.

Nem is bonyolítom, elmondom. A férjemet megint Bukarestben akarták tartani, ami tudtam, hogy nekem végzetes lenne, biztosan csak szenvednék, és borítékolható az újabb kudarc. Így hát hirtelen felindulásból berohantam egyszer Gheorghe Gheorghiu-Dej mindenható pártfőtitkárhoz, aki annyira meglepődött a bátorságomon, hiszen hozzá nem lehetett csak úgy bejutni - a rendőr sem tudott feltartóztatni -, hogy alig talált szavakat. Engem akkor is esélyesnek tartottak, én pedig mondtam: nincs mit tennem, nem utazom, mert így nincs értelme. Nem tudok képviselni egy országot, amelyik állandóan bizalmatlan velem. A főtitkár elvtárs nyugtatott, megígérte, hogy mindent elintéz. Szinte még ki sem léptem az egyébként félelmetes épületből, már mindenki tudta, hogy olyat tettem, amit még senki. Meg is támadtak rögtön, mit képzelek én magamról, hogy közbenjártak volna az ügyemben. De én semmit sem bántam meg, és segítettek is, a férjem mellettem lehetett. Kevéssel a verseny előtt egy titkosügynök állandó társaságában mindketten megérkeztünk Rómába. Minden lépésünket figyelték, de engem ez már nem zavart, sokkal inkább feszélyezett volna, ha nincs kísérőm, ha nincs kivel megosszam gondolataimat.

Emlékszik még győzelme napjának valamennyi részletére?

#alt#

Tökéletesen. Lényegében már akkor megkönnyebbültem, amikor elérkezett a verseny napja, péntek. Kilenckor ébredtem. A szintet megerőltetés nélkül teljesítettem, ott maradtam abban a csodálatos stadionban, háromtól este hétig lazítottam, relaxáltam. Nem akartam elhagyni a stadiont, hiszen a besúgó miatt úgy sem lehettem kettesben a férjemmel. Megbeszéltük a versenytaktikát, nem izgultam, és a nagyszerű közönség előtt elérkezett az én időm. Minden kísérletem elsőre sikerült, és fölényesen, tizennégy centivel nyertem.

Mi járt a fejében az eredményhirdetéskor?

Hihetetlen mértékű kielégülést éreztem. Én azt hiszem, hogy igen emelkedett pillanatom volt. Azt mondják, a halál előtt lepereg az ember előtt az élete filmje. Nekem a győzelmem után pergett le. Megjelentek a képzeletemben a szeretteim, a szenvedéseim, minden felidőzött, egészen a kezdetektől. Ez volt a boldogságom filmje, és azt hiszem, nekem akkor kezdődött jelenlegi életem.

Tudta a román himnuszt?

A háború óta kétszer is megváltoztatták, de tudtam a szöveget.

Nem ugrottak be a magyar taktusai?

Nem. Azalatt a rövid idő alatt nem filozofál az ember. Akkor nincs balsors.

Hogyan ünnepelt?

A férjem és én kaptunk a titkosrendőrtől egy szabad délutánt, kettesben. Önfeledten örültünk, sétáltunk, nevettünk, fagyiztunk.

Mi várta a hazatérése után?

Azonnal vissza kellett szolgáltatnom az útlevelemet a minisztériumban, vagyis érzékeltették velem, hogy szép, amit elértem, de azért tudjam, hol a helyem.

Elfogadták a sikerét?

Belenyugodtak. Gratuláltak. Tartózkodóan.

Elismerték?

Tartózkodóan. Legalábbis kezdetben, aztán egyre inkább.

Nem érezte úgy, hogy ön a kapocs az erdélyi magyarság felé? Nem érezte úgy, hogy önön keresztül megváltozott a szemléletmód, hogy a magyarok értékes emberek lettek a románok szemében?

Nézze, nagyon őszinte leszek. Általában a politikusok gerjesztik a nacionalista, soviniszta érzéseket. Szó sem volt akkoriban gyűlöletről, az emberek egymás mellett, békében és barátságban éltek. De azt hozzáteszem, hogy én voltam az első román nő, aki olimpiát nyert, és én is magyar voltam. Furcsa helyzet.

Sohasem sajnálta, hogy román színekben kellett versenyeznie?

Dehogynem, sajnálom, hogy nem Magyarországnak nyertem olimpiákat. De az ember leginkább önmagát képviseli, és csak azután egy nemzetet. Nekem nem adatott meg, hogy a magyar színeket magamra öltsem, hogy az anyanyelvemen beszélőknek okozzak örömet. Így alakult, ezért sajnálkozom, de talán bele is őrültem volna, ha folyamatosan ezen a visszás helyzeten töröm az agyam. Remélem, a románok mellett a magyarok is büszkék rám.

Részt vett a kormányülésen is
Balázs Jolán részt vett pár hete a bukaresti magyar-román kormányülésen is, és ott találkozott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel. Nagyon büszkén mesélte: Gyurcsány emlékezett arra, hogy ő '61-ben világcsúcsot ért el az akkori Népstadionban. A miniszterelnök arra is emlékezett, hogy százkilencven centi volt a rekordja.
Balázs nagyon bízik Románia mihamarabbi európai integrációjában, mondván, akkor végre eltűnnek a határok, és akkor járhatna át magyar rokonaihoz, amikor csak szeretne.

Négy év múlva már alighanem jóval nyugodtabban utazhatott, és újra győzött.

A tokiói olimpiáig nyertem még egy Európa-bajnokságot, világcsúcsot ugrottam Budapesten '61-ben. Abszolút esélyes voltam, és a szitáló, kellemetlen eső és a visszafogott, egyszerűen csak bámuló nézők ellenére megőriztem a címemet. Tíz centivel lettem jobb a másodiknál. Akkor csak annyi zavar volt, hogy az egyik fényképezőgépgyár meghívott látogatásra, és a lelkemre kötötték, el ne fogadjak bármilyen ajándékot, mert akkor kizárhatnak a játékokról, elvehetik az aranyamat. Vigyáztam, bajnok maradtam. Pedig mennyire örültem volna egy gépnek, hiszen a napidíjunk három dollárnak felelt meg.

Jelenleg megbecsülik?

Magyarországhoz hasonlóan itt is kapnak életjáradékot a sikeres sportolók, és nem panaszkodhatom. Sohasem voltam nagyravágyó, a fiam nemrég fejezte be az egyetemet, háromszobás társasházi lakásban élek.

Kettesben a férjével?

Sajnos, őt már rég, tizennyolc éve elveszítettem. János a Steauánál szakosztályvezető volt, és Ceacucescu egyik pökhendi testvére, egy magas rangú katonatiszt egyszer nagyon leszidta, megalázóan beszélt vele. Ő ezt nagyon a szívére vette. Kérdeztem tőle délben, mi a baj, de titkolózott, magába fordult, és még aznap délután agyvérzést kapott. Azt persze csak később tudtam meg, hogy mindennek lehordták, és azt vigyázzállásban kellett végighallgatnia.

Sohasem fordult meg a fejében a disszidálás?

Hogyne fordult volna meg, de a családunkat akkor kemény retorziók - vagyonelkobzás, akár még börtön is - érhették volna, és ennek nem szerettük volna kitenni őket.

Mikor hagyta abba?

'67-ben begyulladt, bedagadt az Achilles-inam, elveszítette a ruganyosságát, így abba kellett hagynom. Fájlaltam, hogy megtört a tízéves győzelmi széria, és nem sikerült harmadszor is olimpiát nyernem.

Tíz év alatt egyszer sem kapott ki?

Száznegyvenkét versenyt nyertem zsinórban, azt hiszem, még mindig regisztrálják ezt a Guinness-rekordok könyvében.

Pályafutása után sem szakadt el a sportágtól, a Román Atlétikai Szövetség elnöke lett.

Életem egyik legbüszkébb pillanata érkezett el '92-ben, mert a negyvennégy megye küldöttei ellenszavazat nélkül választottak meg elnöknek. Azóta ezt a posztot már nem látom el, elköszöntem a Román Olimpiai Bizottság főtitkári pozíciójától is, de még elnökségi tag vagyok. Jelenleg az utánpótlás alapítvány elnöke vagyok.

Elégedett ember?

Maximálisan. Hagytam magam mögött valamit. És még a sportág fejlődéséhez is hozzájárultam. Remélem, mások is így gondolják. Tudja, mi az érdekes, azt azért mégiscsak sajnálom, hogy műanyag pályáról én sohasem ugorhattam, pedig arra kíváncsi lettem volna, tudok-e tíz centit javítani az eredményemen.

Minden idők

Ha béna a kapus, jöhet a kamikázegól
Zajac szerencsétlenkedett, majd a kirúgásból arcon lőtte a gdanski csatárt, aki gólszerző lett.

Shopline

Travelo utazási ajánlatok