Boldog döntős? Csalódott ezüstérmes?
Ez akkor csalódás, vagy hatalmas siker? A reális célok maradéktalan teljesítésének tudja be Németország, vagy a döntőben alulmaradt csapat (rendszerint nem sokáig tartó) fájdalmát leküzdve is marad bennünk hiányérzet? Többet vártunk a németektől, vagy már a döntő sem reális?
A német válogatottól a sorsolás ismeretében mindenki minimum elődöntőt várt, hiszen az A-B ágra pillantva egyértelműnek tűnt, vagy nekik, vagy Portugáliának kell döntőt játszania. Ebből a szempontból tehát siker az Eb; a németek (korábban, mint számítottunk rá) a portugálokat megverve ha nem is könnyedén, de eljutottak a döntőig – ezt a műfajt pedig nekik találták ki.
Most mégis elbukták, ennek ellenére kár volna csalódást emlegetni, hiszen a végül magabiztosan győztes Spanyolország egyszerűen sokkal jobb volt, nemcsak a németeknél, az egész mezőnynél. A döntőt elbukni persze egyrészt egyáltalán nem németes tett, másrészt mindig fájdalmasabb az utolsó lépésnél vereséget szenvedni, mégis úgy gondoljuk, Németország elégedett lehet.
Ahogy korábban írtuk, a német keret tökéletesen alkalmasnak bizonyult a Löw által megálmodott szisztéma maradéktalan bemutatására, arra viszont kevésbé, hogy menet közben, váratlan események hatására bele is tudjon nyúlni a mester. Az Eb alatt látott változtatások egy-egy játékos gyengébb formájának vagy sérülésének voltak köszönhetők, ezen kívül annyi történt, hogy ha éppen muszáj volt támadni, az egyik belső középpályás helyett csatár állt be.
Ha tehát a német alaptaktika – kiváló egyéni teljesítmények vagy az ellenfél miatt – sikert ígért, akkor Ballackék tudtak úgy játszani, hogy mindenki a legnagyobb esélyesek közé sorolja őket (Portugália), ám amennyiben az ellenfél készült Löw taktikájára, kínkeserves győzelmek árán jött csak össze a továbblépés (Törökország), sőt korábban még egy vereség is becsúszott (Horvátország).
A németek játéka alapvetően kétcsatáros felállást jelentett, akik közül az egyik visszább lép, míg a két szélen két támadó középpályásnak kellett volna vagy beadnia, vagy beljebb húzódva helyet csinálni a két hátvédnek. Középen Ballack és Frings rombol, bár előbbinek a támadások befejezésénél is ott kellett lennie, a védelem közepén pedig a két toronynak, Mertesackernek és Metzeldernek kellett volna biztonságot adnia.
Ebből annyi valósult meg, hogy Podolski (aki az Eb alatt megmutatta, mennyit számít a bizalom) és Schweinsteiger szinte hibátlanul tette a dolgát a két szélen, Lahm – bár volt a mezőny legjobbja is – ingadozó teljesítményt nyújtott, Ballack pedig néha egész meccsekre képes volt eltűnni, ezt pedig csak akkor bírta volna el a német válogatott, ha csatárai minden helyzetükből gólt szereznek.
De nem szereztek, sőt helyzetbe sem nagyon kerültek. Klose fejelt kettőt, egyébként megjátszhatatlan volt, Podolski szinte végig középpályást játszott, Gomezről még ahhoz sem tudtunk meg eleget, hogy értékelni tudjuk. Odonkor, Neuville és Kurányi pedig egészen egyszerűen nem Eb-győztes matéria. Veszélyes csatárok nélkül nehéz, és talán újfent megállapíthatjuk, ebből a szempontból nagy eredmény a döntőbe jutás.
Ugyanakkor Németországnak bőven elég volt összesen egyszer jól játszania az egész torna során a finálé eléréséhez, ami egyrészt komoly szervezési hiányosságokra utal, másrészt mégis a németek erejét mutatja, hogy takarékosan, félgőzzel játszva is eljutottak Bécsbe – ahol aztán kiderült, hogy a torna második jó német napja már sosem jön el.
Lengyelország ellen felejthető meccsen sima győzelem, vereség Horvátországtól, később ki-ki meccs a rendező Ausztria ellen. A három csoportmeccsből a mezőny leggyengébb csapatának bizonyuló lengyelek ellen volt egyedül elfogadható a németek teljesítménye. Ausztriát gyenge meccsen, Ballack irtózatos góljával győzték csak le, és a csoportból második helyen történő továbbjutás nem az ő sikerüket ígérte Portugália ellen.
A németek azonban tudták, mikor kell jól játszaniuk, és esélyesebb ellenfelüknek esélyt sem adva üzentek a C-D ág csapatainak. Ekkor nem volt senki, aki ne tartotta volna Löw csapatát az Eb egyik nagy esélyesének. A törökök elleni elődöntő azonban újra vergődést hozott (az első félidő után reális lett volna akár a 2-3 gólos török előny is).
A döntő végül meglett, ám ott Spanyolország olyan magabiztosan juttatta érvényre nagyobb játéktudását, ahogy azt a németektől várta volna az ember hasonló esetben. Ballackéknak ezen az Eb-n nem volt sok mindenük, amit megmutathattak, mégis közel jutottak a csúcshoz, ergo még az a német válogatott is veszélyes, amelyik – ha nem is fegyvertelenül, de – laza páncélzatban indul a csatába.
A finálé nem a németekről szólt, így tehát a hazai rendezésű világbajnokságon megszerzett bronzérem után most ezüstöt ért Németország szerencsés sorsolása, néhány remek ritmusban előbukkanó klasszisteljesítménye és az ellenfelek gyengébb játéktudása. Lesz most két évük, hogy kiválasszák a következő kapust (és próbáljanak ne mellényúlni), hogy kineveljenek egy csatársort és legalább egy középső védőt.
A legnagyobb feladat az lenne, hogy a velük kapcsolatban unalomig ismételt, elcsépelt közhelyeket ismét igazzá tegyék, és egy döntőben ne úgy játszanak, hogy csak szánalmat ébresztenek azokban, akik még mindig hisznek Gary Linekernek.
