Hiába szerepel a koreai Barbecue étteremlánc menüjen a kutyahús, nem lehet kapni az olimpia miatt. Kérdeztük az eladót, hogy amúgy ő eszik-e ilyet, de mondta, hogy neki van három kutyája. Nem tudtuk meggyőzni, hogy a kutya olyan mint a disznó, meg kell enni. Tanulság: a fiatalok átvették a nyugati propagandát, és már ők beszélik le a külföldit a kutyahúsról.
Furcsa helyzet alakult ki a jegyüzéreknél. A magyar dealerek azt mesélték, hogy a rendőrök simán kiemelnek üzéreket a metróállomás előtti tömegből és nemcsak kínaiakat. Az egyik magyar elosztó azt panaszolta, hogy már nem tudja kinek továbbadni a jegyeket, mert elkapták az arcokat.
Nem, a képen nem a Holdat láthatjuk. Ez bizony a Nap, kora délután, Pekingben. Az olimpia előtt és alatt nagyon sokat hallhattuk, hogy gondot okoz a szmog, nem látni a következő épületig, a sportolók nem fogják bírni a hosszabb távokat, a nagyobb megerőltetést. Ezt nehéz elképzelni. Talán ez a kép segít. Leégni azonban ebben a szűrt fényben is le lehet.
A vizilabda- és kézilabra-mérkőzéseken mindig a magyar szurkolótábor a legnagyobb és leghangosabb. A szerbek és a horvátok sem tudták túlkiabálni a magyarokat. A tábor már a második-harmadik mérkőzésre összeszokott, mindenki tudja, hogyan kell a lelátó azon részére kerülni, ahol a szurkolók többsége ül.
Legalábbis, ha kedves az életünk. Pekingben majdnem minden útkereszteződésben fel van festve a zebra. Csak ez nem azt jelenti, amit mi megszoktunk. Olyan tehát nem létezik, hogy zebrán átmegyünk, az autós pedig türelmesen megvárja, amíg átérünk. Az autós általában nem lassítva, dudálva száguld át a zebrán, még a jelét sem adja annak, hogy esetleg lassítana. Na de ekkor minek felfesteni a zebrát? Nem sikerült megfejteni.
A taxi nagyon olcsó Pekingben. Érdemes használni, hosszabb utak is megúszhatók néhány száz forintból. Feltéve, ha sikerül kocsit fogni, ugyanis azt tapasztaltuk, hogy nem szeretnek külföldieket felvenni. Valószínűleg attól félnek, hogy nem értik meg, hova akar menni az utas. Az sem segít, ha térképen mutatjuk meg a célt. A legjobb, ha kínaiul leírva mutatjuk meg a helyet, ahová menni szeretnénk, akkor jó eséllyel odatalálunk.
A pekingi közlekedés másfél nap alatt megtanulható, a metróhálózat teljesen átlátható, az összes olimpiai helyszínre el lehet jutni vele. De ha messze van, buszokra is fel lehet szállni. Elveszni nem lehet, az utcák párhuzamosak és merőlegesek.
Két nagy olimpiai helyszín van Pekingben, az egyik a Olympic Green nevű park, itt van a Madárfészek, a Vízikocka, a vívó- és súlyemelőtermek, egyszóval a legtöbb versenyhelyszín. A másik nagy területen a vízilabda, a kézilabda, és ott lesz az öttusa is. Magukra a lezárt területekre csak érvényes jeggyel lehet bejutni. De ha az megvan, akkor már szinte gyerekjáték belógni a stadionba anélkül, hogy konkrétan oda érvényes jegyünk lenne. Legalábbis a kézi- és vízilabdameccsekre nem volt nehéz.
Pekingben nem alakítottak ki olyan helyet, ahol elcserélhetnénk azokat a jegyeket, amelyekre nem jutott be országunk versenyzője. Sőt hivatalosan nem is nézik jó szemmel, ha valaki a jegyével üzletel.
Nem véletlenül tanácsolják az olimpián, hogy az összes lehetőséget meg kell ragadni az ismerkedésre. A médiafalu liftjében bátortalanul kérdeztem, melyik busszal kell menni a megnyitóra, és azonnal választ kaptam, és a kolléga csak annyit mondott: kövessem. "Ebben az országban, úgyis mindenki mindenkit követ" - mondta. A honnan jött kérdésre azt felelte, Moszkvából, el kellett hinni, pontosan tudja, miről beszél. "Aki mosolyog, barátkozik, attól tarts a legjobban" - adta a figyelmeztetést. A búcsúzás előtt megbeszéltük, ez Vlagyimir tizenharmadik olimpiája, volt már Pesten, és tetszett neki, Grúziáról nem akart beszélni.
Ha a buszon a sofőr fehér kesztyűt húz, ez az indulás félreérthetetlen jele. A hordár mindig megkérdezi, elégedettek vagyunk-e a hőmérséklettel. Bólogatunk, ő mindig meghajol, és megköszöni (xiexie, az x helyett sz helyettesíthető), hogy kérdezhetett tőlünk.
A Madárfészek stadionban felmentek az árak, ezt a hírt kaptuk előzetesen, aztán magunk is lecsekkoltuk. 10 jüanért (230 forint) lehet kapni virslit meg sört. A kóla is 5 jüan. A városban viszont csak 3. Egyszer próbálkoztunk eddig kiadsabb vacsorával, négyen 300 jüan alatt megúsztuk. A taxi olcsó, mégsem ajánlott, mert nem értik meg, hová szeretnénk menni, leggyakrabban ők kérnek tanácsot és várnak döntést, merre kanyarodjanak, ha célba akarunk érni.
Az olimpiai létesítmények környékén mindenhol őrök állnak, általában vigyázzban, nem irányítanak, csak figyelnek. Az őrségváltásuk pazar, éjjel is a bevált metódus szerint cserélnek, szembe fordulnak egymással, meghajolnak, és megköszönik, hogy cserélhetnek, utána pedig egyetlen percre sem lankad a figyelmük. Egyszer már visszaintegetett egyikük, amúgy maximum csak mosolyognak, ha elmegyünk mellettük.
Általában nagy zavarban vannak a kollégák, merre lehet dohányozni, mennyire veszik komolyan a szabályokat. A Madárfészek stadionban például sehol sem lehetne.
Tudósítóinknak élményeik vannak Pekingben, olyanok is, amelyek nem tartoznak alapból a sporthírek közé. Ilyesmi élményekről esik szó mostantól ebben a blogban. Bevezetőnek ennyi éppen elég is. Tartsanak velünk. Vagy valami ilyesmi.